Forrás: http://www.aranyalmafa.hu/index.php?modul=1
„A Waldorf-iskolában mindig ünnep van” – érezheti az a szülő, aki megismerkedik egy Waldorf-intézmény éves rendjével. Közelebbről vizsgálva a dolgot azonban azt tapasztalhatja, hogy vannak olyan ünnepek, amikkel eddig nemigen találkozott, (ilyen lehet például a Szent Mihály nap); ugyanakkor vannak olyanok, amelyeket egy hagyományos iskola megtart, a Waldorf-iskola nem, vagy legalábbis nem a megalakulása utáni első években (ilyen lehet például a magyar forradalom és szabadságharc ünnepe). Vajon minek alapján dönti el a Waldorf-intézmény, hogy melyik ünnepet ünnepli, és melyiket nem, vagy csak kisebb hangsúllyal? Ehhez a döntéshez két szempontot kell figyelembe vennünk: az ünnep lényegét és a gyermekek életkori szintjét.
Az ünnepek – Székely János erdélyi drámaíró szavaival élve – a természet és az emberélet nagy fordulatait jelképezik.Ami a természetet illeti: mi itt Európában szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen éghajlatunkon négy, nagyjából azonos időtartamú évszak követi egymást. A Waldorf-pedagógiában, akárcsak az összes néphagyományban, mind a négy évszakhoz – azt is mondhatnánk: napfordulóhoz – kapcsolódik egy-egy ünnep. Ősszel Szent Mihály napja, télen a Karácsony, tavasszal a Húsvét, nyár elején pedig Szent János napjának megünneplése jelzi az év egy-egy újabb szakaszának kezdetét.
Szent Mihály napja szeptember 29-re esik; tehát szinte a tanév kezdetétől lehet rá készülni. Az ünnep ugyanis csak akkor lesz valódi ünnep, ha alaposan előkészítjük, majd megünnepeljük, és azután még arra is hagyunk időt, hogy az ünnepi időszak „lecsengjen”. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy-egy ünnepi időszak akár 5-6 hétre is elhúzódhat, tehát rövid „kilégzés” után kezdhetünk készülődni a következőre.
Szent Mihályt – bár arkangyal – a legtöbb festmény páncélban, kezében karddal ábrázolja, hiszen ő volt az, aki a lázadó angyali seregeket, élükön Luciferrel, kiűzte a mennyek országából. Valamifajta páncélt mi is felöltünk, amikor szeptember első hétfőjén belépünk az iskolába. A páncél nehéz, esetleg kényelmetlen is; biztos, hogy nem lehet benne ugyanolyan szabadon mozogni, mint fürdőruhában – viszont védelmet nyújt a viselőjének. Ilyen páncélnak érezhetjük a minden reggeli koránkelést, az iskolába járást akkor is, ha kint süt a Nap, az iskolai holmik rendben tartását, a házi feladatot, és még sorolhatnánk. Csakhogy éppen ez a „páncél” teszi lehetővé azt, hogy a gyerekek szokásai, életritmusai egészségesen alakuljanak. Az iskolai élethez – és általában az élethez – kitartásra és bátorságra van szükségünk. Szent Mihály a sárkányt győzte le; az ember földi életében a lustaság, vagy a félelem sárkányával veheti föl a harcot. Szent Mihály napjának ünnepe éppen ezért egy bátorság-próba. Természetesen egész más módon ünnepelünk egy Waldorf-óvodában, mint egy Waldorf-iskola harmadik, ötödik, vagy akár tizenkettedik osztályában. Az óvodások számára az óvónők sokszor labirintust építenek a bútorokból a csoportszobában, és le is takarják az egészet; a gyerekeknek pedig egyenként be kell menni – vagy éppenséggel be kell mászni – a labirintusba, és végigjárni az „ismeretlen veszélyekkel teli”, kacskaringós utat. Az alsó tagozatos gyerekek sokszor egy mesét játszanak végig egy kirándulás keretében, aminek során meg kell szabadítaniuk az elvarázsolt királykisasszonyt. (Már beszéltünk arról, hogy a gyerekeknek milyen erős ebben az életkorban a teremtő fantáziájuk; általában a kirándulás végére teljesen biztosak abban, hogy látták a királykisasszonyt, a kővé változott boszorkányt, és észrevettek a bokrok között néhány manósapkát). A középtagozatos gyerekek is a szabadban teljesítik a próbát, ami lehet barlangászás, hegymászás, épp úgy, mint egy nagyon-nagyon hosszú, bár talán nem túl nehéz túra – de végig kell menni rajta. Bátorság és kitartás. A felső tagozatos gyerekeket persze már komolyabb kihívás elé is lehet állítani: például Selma Lagerlöf: Raniero Ranieri nevű novellabéli lovagjának története alapján elhozhatnak egy gyertyalángot a távoli templomból az iskolába.
Szent Mihály azonban nem csak „harcos” szent. Ábrázolásain sokszor mérleget tart a kezében. Ezen a mérlegen az emberi lelkek jó és rossz cselekedeteit méri meg. A mérleg szintén fontos szerepet kap az ünnepen: a gyerekek jó cselekedeteit általában pici, hófehér kavicsok jelképezik, amiket be is tesznek a mérleg egyik serpenyőjébe. Az ünneplés kint, a természetben kezdődik, és bent, a teremben ér véget: ott lehet megenni az ünnepi „ál-sárkányfarkat”, ami a marcipános bevonat éppen olyan zöld, mint az „igazi” sárkányfarok…
Az őszi időszak másik legjellegzetesebb ünnepe a Szent Márton-nap. Bár ehhez az ünnephez is kapcsolódik a magyarországi hagyományban a gazdálkodáshoz, pontosabban az állattartáshoz, illetve a borászathoz tartozó szokás, a Waldorf-iskolának az a feladata, hogy megkeresse a hagyományok valódi belső tartalmát, és ezen a módon alkossa meg belőle a valódi szellemi tartalmat hordozó ünnepet. Így válik érthetővé, hogy miért is tartanak az óvodások, az első-második osztályosok lámpás felvonulást, és miért az adakozás az ünnep fő gesztusa. Az óvodások az ember által meggyújtott fényt viszik ki lámpácskáikban a sötét erdőben lakó törpéknek. A kisiskolások is megteszik ezt – hiszen ők még eléggé közel vannak a manók és tündérek világához –, de ők már meghallgatnak Szent Márton életéből egy-egy történetet, végignézik a nagyobbak által bemutatott Szent Márton-játékot, és ami a legfontosabb: a szülők sütnek egy-egy Márton-napi kalácskát, vagy kenyérkét a gyerekeknek, és azt az ünnepség végén mindenki megfelezi valakivel.
Márton-nap után csak három hét telik el, és beköszönt az adventi időszak. A Karácsonyra való készülődés nem ismeretlen szokás a családokban sem. Az iskolában az ünnepi időszakot gyakran az Adventi Bazár vezeti be, ahol lehetőség szerint kizárólag jó minőségű, igényes kézműves árukat adnak el – ezek a leggyakrabban a szülők által készített játék-és használati tárgyak, illetve ennivalók, pl. mézeskalács, méz, lekvár – és persze fontos, hogy a bazár végét egy szép történet elmesélése, néhány adventi dal eléneklése, és az adveni koszorú első gyertyájának meggyújtása jelentse. Innentől kezdve négy héten keresztül az egész iskola együttesen, és az osztályok külön-külön is naponta megélik az adventi időszak előrehaladtát: reggelente közösen énekelnek, az osztályban naponta gyertyát gyújtanak (például spirál alakban leteszünk annyi gyertyát, ahány nap van Karácsonyig, és kívülről befelé minden nap eggyel többet gyújtunk meg; így a legkülső gyertya lesz a legalacsonyabb, és az adventi időszak végén egy „dupla spirál” képében gyönyörködhetünk.)
Advent első hetében érkezik Szent Miklós az óvodába és az első-második osztályba. Kék színű palástja az égi minőséget jeleníti meg, ő maga pedig azt mondja el a gyerekeknek, hogy jó cselekedeikre szükség van az Égben, mert Mária csak ezekkel tudja születendő gyermekének megszőni a csillagsugár-ruhát.
Az adventi időszak elején kerül sor az óvodában és az iskolában is az Adventi kert rendezvényére. Ennek az alkalomnak a részletes bemutatására itt nincs lehetőség; talán elég lesz annyit elmesélni belőle, hogy a gyerekek egy gyertyával megvilágított teremben spirális úton mennek egyenként a spirál közepén világító gyertya felé, ott meggyújtják a magukkal hozott kisebb gyertyát, majd kifelé vezető útjukon a megfelelő helyen lerakják egy földre helyezett aranycsillagra. Ezáltal évről évre megélhetik az emberi aktivitás lényegét: ha az ember befelé megy, (azaz nagy figyelemmel tanul, dolgozik, elmélkedik), bent fényt talál; ez a fény közös, mindenki számára megtalálható; a megtalált közös lángnál meggyújthatja a saját fényét, és azt kihozhatja a többieknek, azaz: nem rejti el magának, hanem odaadja a közösségnek, hogy ezáltal egyre melegebb és világosabb legyen azon a helyen, ahol éppen vagyunk.
Maga a Karácsony természetesen otthoni ünnep; az iskolában éppen azért nem állítunk karácsonyfát, hogy a gyerekek átélhessék a Karácsony egyszeriségét. Az iskola az ünnep előkészítésében tud segíteni, a család pedig meg tudja élni a Karácsony csodáját. Az adventi időszak elejét a bazáron kívül – egy nagyobb, kiépült iskolában – jelezheti a Paradicsomi Játék előadása, harmadik osztályosnál nagyobb gyerekek és felnőttek számára; a végét pedig a felnőtt közösség által az egész iskola számára bemutatott Pásztorjáték. (Ezeknek az előadásoknak a bemutatása meghaladja ennek az ünnepkör-leírásnak a kereteit.) Ezek az ünnepek természetesen mind bent, a zárt térben zajlanak.
A Vízkereszt ünnepe a karácsonyi időszak végét jelenti. Az óvodák – és sok helyen az iskolák – el sem kezdik a tanév második felét a Vízkereszt ünnepe előtt. Az óvónő, illetve a tanító segít a szülőknek abban, hogy hogyan jelenítsék meg otthon az évszakasztalon, vagy a fenyőfa alatt, a Betlehemben a Karácsony és a Vízkereszt közötti időszakot. Az óvodában és az iskolában is játszanak persze a gyerekek Háromkirályok-játékot, és ennek az ünnepnek a lényegét is a gyerekek életkorához illő mesék, történetek segítenek átélni.
Az őszi-téli ünnepek után a farsangi időszak sokszor szinte nehéznek tűnik. A hagyományos óvodák-iskolák jelmezbemutatót, jelmezversenyt, tombolát, vidám játékokat szoktak rendezni, és – mivel az ünnephez tánc is tartozik – általában szól valamilyen gépi zene. A fő attrakció legtöbbször a büfé. Ez az ünnep általában sok munkát jelent a szülőknek (ilyen például a jelmezkészítés, a büfébe való szendvicsek, sütemények elkészítése és eladása); a gyerekek pedig szeretnék jól érezni magukat, csakhogy a jelmezekben nehéz ügyességi játékokat játszani, pláne táncolni, jelmez nélkül meg olyan az egész, mint egy gyermeknap. Ezért aztán a farsang végét sokszor az jelenti, hogy már mindenki belefáradt a teremben, vagy a folyosókon való céltalan rohangászásba. Nézzük meg, hogy írt erről a gyerekek életének egyik nagy ismerője, Janikovszky Éva:
„Nekem a farsang azért tetszett jobban, mint a Szilveszter, mert végre én is tornacipőben mehettem iskolába. Azért mehettem tornacipőben, mert az iskolai farsangon jelmezverseny volt, és én kézilabdásnak öltöztem, mert az tornacipőt hord, és még labdát is vihet magával. A jelmezverseny az olyan, mint a kicsoda-micsoda, de nem lehet rajta mindjárt malacot nyerni, csak tombolajegyet. Azt sajnos nem tudtam, hogy a tombolajeggyel tovább is lehet nyerni, de csak annak, aki nem veszíti el. Hiába kerestem, nekem csak a ruhatári jegyem volt meg, arra meg nem adtak semmi mást, csak a kabátomat, ami úgyis az enyém volt.” (Janikovszy Éva: Már megint)
Itt tehát újra feladata van a Waldorf-intézménynek. Hogyan legyünk vidámak, felszabadultak, úgy, hogy mégse forduljon át az ünnep fékevesztett tombolásba? Az óvoda ilyenkor egy-egy mesejelenettel segít: Csipkerózsika vagy Hamupipőke esküvője éppen megfelelő keretet jelent a beöltözéshez, hiszen így minden kislány lehet királykisasszony, hercegkisasszony, vagy éppen tündér, a fiúk pedig királyfiak, vitézek, varázslók… akiket csak meghívott a király. Az is természetes, hogy a királyi lakodalomban finom süteményeket szolgálnak fel. Az iskola folytatja ezt a hagyományt, csak itt már osztályonként más-más hangulata van a jelmezes történeteknek, kapcsolódva az adott osztály fő témájához: az elsős gyermekek mesejelenetet, a másodikosok fabulát, a harmadikosok talán vásári jelenetet adnak elő, ahol különféle mesterségeket mutathatnak be; a negyedikesek vidám lovagtörténetet, az ötödikesek dramatizált népmesét, a hatodikosok középkori vásárt, vagy commedia dell’arte-féle jelenetet, a hetedikesek reneszánsz táncot, a nyolcadikosok keringőt mutathatnak be. Ezen a módon a farsang is szervesen illeszkedik be az év menetébe.
A farsang végeztével beköszönt a húsvétvárás ideje, a Nagyböjt. A gyerekek a kertben ültetett növényeken, és természetesen a tanteremben lévő évszakasztalon kísérhetik figyelemmel a tavasz közeledtét. A ritmikus rész dalai, játékai, és a főoktatás végén elhangzó történetek segítenek nekik abban, hogy évről évre mélyebben élhessék át a Nagyböjt és a Húsvét időszakát. A felső tagozatos fiatalok színdarabbal, passiójátékkal is készülhetnek erre az alkalomra. Akárcsak Karácsonykor, Húsvétkor is az történik, hogy az előkészület idejét az iskolában, míg magát az ünnepet otthon élik meg a gyerekek, hiszen a Nagyhét már általában szünet az óvodában és az iskolában is. A Nagyböjt jellege a várakozás, a Húsvété a keresés. Húsvét ünnepe az évkörben éppen szemben van Szent Mihály ünnepével; s ahogy a Mihály-nap ünnepe a természetben kezdődik, de a teremben fejeződik be, úgy a Húsvét ennek éppen a tükörképe: bent, a teremben készülünk a Húsvét ünnepére, és Húsvétvasárnap reggelén kint, a természetben keressük meg a húsvéti tojásokat.
A húsvéti szünet után az óvodába-iskolába visszatérő gyerekeket tojásokkal feldíszített tavaszi ágak várják az évszakasztalon. Húsvét vasárnapjától kezdve minden nap egy-egy új tojás kerül az ágakra, míg a negyvenedik napon, a Mennybemenetel ünnepén a gyerekek reggel azt látják, hogy valamennyi tojás hirtelen aranyszínben tündököl. Ezután még tíz aranytojás kerül oda, majd Pünkösdkor átveszik a helyüket a madarak és a pillangók.
Minden osztály minden ünnephez a saját életkorának megfelelő történeteket kapja; Pünkösd azonban közösségi ünnep, így ilyenkor általában az egész iskola összegyűlik egy közös éneklésre, akárcsak Advent idején. Persze, ha már egy teljesen kiépült, 13 osztályos iskolában élünk, akkor érdemes három csoportban ünnepelni: külön az alsó-, a közép-, és a felső tagozatnak.
Pünkösd után már csak egy nyár-ünnep, másképpen János-napi ünnep van hátra a tanévből. Ezt az ünnepet az iskolák általában összevonják a bizonyítványosztással; például délelőtt bizonyítványosztást tartanak, délután-este pedig a János-napi tűzugrást, énekléssel, körtánccal – egyszóval vidámsággal, hiszen vége a tanévnek, jön a nyár. Az évkörben a János-nap épp szemben van a Karácsonnyal. Karácsony ünnepét bent, a szobában lehet megünnepelni; ennek tükörképe a János-nap, amit teljes egészében kint, a szabadban ünneplünk.
Ezek az ünnepek évente visszatérő ritmusukkal, a be-és kilégzés váltakozásával, nagyon jól, értelemszerűen strukturálják a tanévet. Ahogy ebből a rövid leírásból is látszik, valóban „A természet és az emberélet nagy fordulatait jelképezik” (Székely János)
Nézzük csak végig:
Mihály-nap: bátorság;
Márton-nap: adakozás;
Szent Miklós napja: a Föld és az Ég kapcsolata;
Advent: napról napra egyre éberebb várakozás;
Karácsony: a Földre születés;
Vízkereszt-Háromkirályok: a Megszületett fölismerése tudatos keresés után;
Farsang: az Én keresése, új szociális kapcsolatok alakulása;
Nagyböjt: áldozat;
Húsvét: keresés, és egy új minőség megtalálása;
Pünkösd: a Szellem kiáradása, közösségalkotás;
János-nap: a természet szépségének ünnepe, vidámság, szabadságérzés.
És persze mindezek a gyerekek életkorának előrehaladtával más és más szinten.
De hol vannak az állami ünnepek? – kérdezhetné valaki. Ott, ahol a gyerekek történelmi ismeretei már lehetővé teszik a megértésüket. Ahol nem kell leegyszerűsített jó-rossz sablonokba szűkíteni mondjuk Kossuth vagy Görgey alakját. Ahol elkerülhetjük a túl korai ítéletalkotás, ezáltal az előítéletes gondolkodás veszélyeit. Egyszóval: tizenhárom-tizennégy éves életkor után, amikor jogaiba lép az absztrakt gondolkodás, és ezzel együtt (egy többéves folyamatban) megszületik az önálló ítéletalkotás képessége.
Az imént vázolt éves ünnepkör folyamatába illeszkednek a Waldorf-iskola úgynevezett hónap-ünnepei ( amelyeket a valóságnak megfelelően már legtöbb helyen évszak-ünnepnek neveznek). Ezek azok az alkalmak, amikor az egyes osztályok kiállnak az egész iskolaközösség elé, és bemutatják a színpadon, hogy éppen mivel foglalkoztak az elmúlt időszakban. Ez lehet egy jól sikerült ritmikus rész, lehet mondókás játék valamelyik idegen nyelven, éneklés, furulyázás, egy bonyolult, és szépen kivitelezett tornagyakorlat, sőt, akár egy saját kezűleg elkészített kissámli is – ekkor persze el kell tudni mesélni a sámlikészítés folyamatát. Mivel a gyerekek nem egyforma sebességgel dolgoznak, minden egyes lépéshez lehet találni éppen megfelelő készültségi fokon álló munkadarabot. A hónap-ünnepek olyan alkalmak, amikor a szülők és érdeklődők nagyon érzékletes képet kaphatnak az iskolában zajló tanítási-tanulási folyamatokról, a gyerekek képességeinek fejlődéséről.
A közös ünnepek mellett természetesen nem feledkezhetünk meg a személyes ünnepekről sem: mindig felköszöntjük születésnapjukon a gyerekeket. Egy kis terítő, egy ünnepi gyertya a padon, egy személyes mese, az ünnepelt által kiválasztható ének, és persze az ünnepi torta teszi emlékezetessé ezeket az alkalmakat.
Lehet, hogy valaki sokallja az ünnepeket. A Waldorf-pedagógia azonban több szempontból is rendkívül fontosnak tartja. Egyrészt: az ünnepek segítenek belehelyezkedni a gyerekeket az idő múlásába, másrészt: az egyes ünnepek jellegének megérzésével egyre szorosabb kapcsolatot találnak a külvilág és a belső ember között. Ma már – sajnos – sokszor csak munkanapjaink, és munkaszüneti napjaink vannak. Czakó Gábor még ennél is szókimondóbban fogalmaz:
„Az ünnepek gyökere valószínűleg az idők kezdetéig nyúlik vissza. A kínaiak egyenesen úgy gondolták, hogy a kultusz, a szertartások, az ünnep formái tartják fönn a világot. … Európában a reformáció eltörölte a szentek napjait, meg a Mária-ünnepeket. A polgári, a szexuális, a művészi és egyéb forradalmak pedig a szertartásokat. … Közben az emberek azon kapták magukat, hogy szakadatlanul dolgoznak. Ünnep sehol. … Nemzedékemnek gyerekkorában még kétfajta ruhája volt, ünneplő és hétköznapi. Ma munkaruhánk van, és szabadidőruhánk. A cégnél a géplakatos overallt visel, a bankár öltönyt. Odahaza mindketten macit húznak és tornacipőt. Szabadidőruhát. Eszerint tehát kétfajta idő van: szabadidő és rabidő.” (Czakó Gábor: Szenteletlen szent napok című írásának részlete a Beavatás c. kötetből)
Tehát ami az ünnepet, a szertartásokat jelenti: „Ez is olyasmi, amit alaposan elfelejtettek az emberek” – mondta Saint-Exupéry rókája a kis hercegnek.
A Waldorf-iskola lehetőséget teremt arra, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, hogy újra felfedezzék az ünneplés örömét, méltóságát, a kereskedelemtől való függetlenségét, és évről évre egyre bensőségesebb, egyben egyre tudatosabb megélését.
Ünnepek a Waldorf-iskolában,