Morális nevelés az óvodától az érettségiig

Forrás: http://www.aranyalmafa.hu/index.php?modul=1

A morális nevelésről szólva a Waldorf-pedagógia, illetve az egész pedagógia alapvető kérdéséhez érkeztünk, jelesül ahhoz, hogy mire neveljen az iskola. Lehetőség szerint: ugyanarra, amire a szülői ház, különben a gyerek összezavarodik a „helyes” és „helytelen” kategóriákat illetően. Pedig eredendően, a születésétől kezdve tudja, pontosabban szólva: cselekszi azt, ami morális. Mindenki ismeri azt a játékot, amit a járókában kúszó-mászó, esetleg már ülni, vagy állni tudó babával lehet játszani: ez a „Kérem-tessék” – játék. Ezt úgy szokták játszani, hogy a felnőtt elkéri a kisbaba egyik játékát, kockát, labdát, vagy babát, esetleg a kedvenc alvó-kendőt, és azután visszanyújtja neki. A kisgyerek minden egyes alkalommal odaadja a kért tárgyat. Egyszerűen nem ismeri az önzést, a birtoklásvágyat, az irigységet, viszont telis-tele van bizalommal. A lélektan kutatói úgy is hívják ezt az érzést, hogy ősbizalom. Ez a viselkedés minden kisgyerekre jellemző, és egészen addig kitart, amíg a gyerek el nem kezdi Én-nek nevezni magát – meg amíg a felnőtt környezet meg nem tanítja az önzésre. Persze nem feltétlenül a szavak útján, hanem – mint mindent ebben a korban – utánzással. Természetesen valamennyi egoizmus mindenkiben van. Az sem csoda, hogy mindenki ragaszkodik valamennyire a tulajdonában lévő tárgyakhoz; mondhatjuk, hogy önző, erős benne a birtoklási vágy. De gondoljunk vissza az előző alkalommal elmondottakra! Az akaratról beszéltünk, és láttuk, hogy az ember egészen különböző fejlettségi szintű akaratformákkal rendelkezik. Azzal fejeztük be, hogy azt nevezhetjük a legfejlettebb akaratfajtának, amikor az ember cselekvéseit az Én-je a szellemi valóságról való tudás birtokában irányítja. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a mondatot.

Az a kiindulópontunk, hogy létezik szellemi valóság, azaz: nem csak annyiból áll a világ, amennyit a hagyományos tudomány által is elismert öt érzékszervünkkel – látással, hallással, tapintással, ízleléssel, szaglással – tapasztalni tudunk belőle.Azzal folytathatjuk, hogy ez a szellemi valóság megismerhető, mégpedig mindenki számára, és szabadon megismerhető. Ezen a ponton közeledünk az iskolához, pontosabban a Waldorf-iskolához. Tudjuk, hogy a régi korokban az iskola és a templom ugyanaz a hely volt: a beavatás helye, ahol egyszerre művelték a tudományt, a művészetet és a vallást. Itt a beavatottak voltak azok, akik birtokában voltak a szellemi világról való tudásnak, és ők adták tovább ezt a tudást a kiválasztott tanítványoknak. Ez a kor azonban már elmúlt. Most már nincsenek ilyen értelemben vett beavatási helyek, hanem iskolák vannak. Az iskola: a tudás, mégpedig a teljes tudás megszerzésének, pontosabban: fölébresztésének a helye. Teljes tudás alatt azt érthetjük, hogy a világ teljességéről való tudás – beleértve a fizikai szemmel nem érzékelhető, tehát a morális világot is. De, ha a teljes tudásról beszélünk, gondolhatunk arra is, hogy ez az egész, a teljes emberi lényre kiterjedő tudás: testi, lelki és szellemi tudás. Testi tudás, mint a különféle tapasztalatok átélése, és a cselekvések során megszerezhető képességek; lelki tudás, ami a kiművelt érzésvilágot jelenti; és szellemi tudás, amely a szellemi világ, vagy mondhatjuk, hogy az érzékfeletti világ ismeretét jelenti. Röviden összefoglalva: az akaratban, az érzésben és a gondolkodásban megjelenő tudás.

Ezt az érzékfeletti világról való tudást egyrészt hordozza magában az Én, másrészt pedig éppen az Én képes arra, hogy ebben a fizikai szemmel nem érzékelhető világban szabadon kutasson. Ezt a fizikai szemmel nem érzékelhető világot nevezhetjük ideavilágnak, vagy nevezhetjük a moralitás világának. De honnan tudunk ennek a világnak a létezéséről?

A kisgyerek például a mesékből. Neki teljesen természetes a tündérek, manók, sárkányok és boszorkányok, óriások és törpék világa. Sokan látják is őket; szép példa erre Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza című meseregénye. Bármily változatos is a mesevilág, a valódi, az igazi mesék egy és ugyanazon dologról szólnak: a Jó és a Rossz harcáról. Ebben a küzdelemben a rossz, a gonosz ideiglenesen győzhet ugyan, de a mese végén mindig a Jó győzedelmeskedik. Ez nem ábránd; ez maga a szellemi valóság. Gyermekeink újból és újból hallani akarják ezt az igazságot, a legkülönfélébb formákban: hogy győzte le a szegény ember legkisebb fia a sárkányt, hogyan szabadult meg Jancsi és Juliska a boszorkány mézeskalács-házából, hogy lett Hamupipőke – mindenféle ármánykodás ellenére – a királyfi felesége, hogy járt túl a kecskegida a gonosz farkas eszén; mert biztosak akarnak lenni benne, hogy mindig így történik. Amikor egy kisgyerek mesét hallgat, elkezd működni a képalkotó fantáziája, és ebben a teremtő fantáziában ő mindig a jó oldalon áll; valójában ő győzi le újra és újra a sárkányt. Mesehallgatáskor a gyerek újból átéli azt a tisztán morális szellemi világot, amelyből kiszakadt, amikor megszületett. A JÓ-val való azonosulás pedig segíti őt abban, hogy ő is jó akarjon lenni.

Egy „kis” kitérő. A tét a „jóságnál”, netán a „szófogadásnál” sokkal nagyobb, hiszen – mint tudjuk – a kisgyerek utánzó, mégpedig kiszolgáltatottan utánzó lény (ez azt jelenti, hogy nem tud nem utánozni). Rudolf Steiner a gyermeknevelésről írott könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a kisgyerek számára a morális környezet egyszerűen fizikai életfeltétel.

„Nem csak az tartozik hozzá, ami materiálisan végbemegy a gyerek körül, hanem minden, ami a gyerek környezetében lejátszódik, … minden olyan morális, vagy immorális, bölcs, vagy ostoba cselekedet, amit a gyerek láthat. … Ezért az embernek szigorúan ügyelnie kell arra, hogy a gyermek jelenlétében semmi olyan ne történjen, amit nem szabad utánoznia. Ne tegyen olyat, amiről azt kell mondania a gyermeknek, hogy neki nem szabad azt tenni.” (Rudolf Steiner: A gyermeknevelés szellemtudományi szempontból; ZH Bp. 2003.)

Ez után a kitérő után térjünk vissza a mesékhez.

A mesék, történetek fontos szerepet játszanak végig, a Waldorf-iskola egész ideje alatt, természetesen más és más módon.

Az első osztályos gyerek még úgy hallgatja a meséket, mint az óvodás, és ugyanúgy is működik benne a mese. Az óvodás gyerek alapérzéséhez: „A világ jó” lassan csatlakozni fog egy következő minőség: „A világ szép”. Szép a hercegkisasszony, Hófehérke százszor szebb; a sárkány, a boszorkány, Hamupipőke mostohája és gonosz testvérei pedig rútak.

A második osztályos gyerekek fabulákat és a szentek életéről szóló történeteket hallgatnak a főoktatás végén. A rövid állattörténetekben, például a farkas és a bárány, vagy a tücsök és a hangya meséjében a negatív tulajdonságok egy-egy állatfigurához kapcsolódva jelennek meg. Ugyanakkor a gyerekek Árpádházi Szent Erzsébet és Szent Margit, Assisi Szent Ferenc, vagy Klára életéből olyan képeket kaphatnak, amelyek formálják későbbi morális-akarati életüket, mint ahogy erre biztosan valamennyiünk olvasmányélményei között lehet példát találni.

A kilenc éves gyereknek azonban már valami másra van szüksége, mint az addig szeretett morális mesére. Ebben az életkorban azokat a történeteket igényli, amelyek bevezetik őt az egész emberiség közös történetébe, közös kincsébe: az Ószövetség világába. Ebben az időszakban a felnőttek szeretetének érzése mellett föllép a gyerekekben a tekintélyérzés iránti igény; az Ószövetségben pedig éppen egy ilyen tekintéllyel találkozhatnak. A Teremtővel, aki megalkotta a világmindenséget. Az Úrral, aki pontosan tudja, hogy hová és hogyan akarja elvezetni a népét; el is vezeti, és ha kell, csodát tesz, hogy az útját megkönnyítse, de az akaratának ellenszegülőket megbünteti. Akarata egyáltalán nem kifürkészhetetlen: törvényeket ad, tíz parancsolatba  foglalja össze, hogy mit tegyen és mit ne tegyen az az ember, aki az Ő útjain akar járni. Gyakran lehet tapasztalni, hogy a gyerekek ellenérzéssel, vagy legalább is értetlenül fogadják, amikor a tanító odaér a történetben, hogy „Ekkor a nép újra lázadozni kezdett.” „De hát miért?” – kérdezik újra meg újra. „Hát nem vették még észre, hogy ezzel csak magukra haragítják?” Valójában gyakran lázadoznak ők is: nem akarnak időben lefeküdni, ha mégis ágyba kerültek, nem akarnak lámpát oltani „Csak még két oldalt hadd olvassak!”, de valójában éppen azt várják, hogy a szabályok épp oly pontosan behatárolják az életüket, mint a választott népét a Tízparancsolat.

Természetesen ez a tekintélytisztelet iránti igény nem merül ki a bibliai történetek meghallgatásában; a harmadik osztályos gyerek a tanítóját is tisztelni akarja, és ehhez nem is kell semmi egyéb, mint az, hogy a tanító pontosan azt tegye, amit mond. Ha ez így történik, akkor a gyerekben továbbra is erős marad a világ moralitásába vetett meggyőződés – miközben már a Teremtéstörténetben is egyre többször megtapasztalja, hogy léteznek az ez ellen ható, immorális, vagy éppenséggel amorális erők – ha viszont ebben csalódnia kell, akkor elszomorodik, és kiábrándult, kedvetlen lesz, mert a moralitás számára nem lesz többé kőbe vésett, örök érvényű igazság, hanem valami viszonylagos, a pillanatnyi helyzettől függő dolog.

Jó példa erre az a svéd gyerekvers, amelyben a gyerek elmondja, hogy az iskolában tanult arról, hogy hogyan szabad, és hogy nem szabad beszélni, bár mást tapasztalt a felnőttek részéről: „Egyébként láttam, hogy a tanító néni karamellát eszik, pedig mindig arról beszél,/ hogy az édesség tönkreteszi a fogat,/ és hogy a gyümölcs sokkal egészségesebb.” – jegyzi meg a vers végén. (Siv Widerberg: A tanító néni azt mondja)

De gondolhatunk Janikovszky Éva: A lemez két oldala című könyvéből arra az írásra is, melyben az anyuka először alaposan lehordja a fiát, amiért az nem mondott neki igazat, azután megkéri, hogy a gyerek ne mondja el az apukának, honnan van anyuka szép, új, mohair pulóvere…

Ha pedig nem az irodalomból keresünk magunknak példát, akkor gondolhatunk Mahatma Gandhira, akihez egyszer egy édesanya azzal vitte oda a gyermekét, hogy ő sajnos nem tudja leszoktatni a cukorkaevésről, mondjon neki valami hatásosat a Mester. Gandhi azt kérte az anyától, hozza vissza a gyereket két hét múlva, akkor megteszi. Így is történt. Két hét múlva újra megjelent az anya a fiával. Gandhi ránézett a gyerekre, és azt mondta neki: „Fiam, ne egyél folyton cukrot!” Amikor az anya csodálkozva kérdezte, hogy miért kellett erre két hetet várni, Gandhi így felelt: „Előbb le kellett szoknom a cukorkaevésről.”

A Jó és a Rossz princípiumával találkoznak a gyerekek a negyediktől a hatodik osztályig megismerhető mondákban, regékben, a mitológiában is. Gondoljunk csak a szépséges Napistent csellel megölő Lokira a germán mondakörből, a hősies Szépmező Szárnyára és az ármánykodó Kalamonára a magyar mondavilágból; a társait győzelemre vivő leleményes Odüsszeuszra, a lehetetlennek tűnő feladatokat megoldó Heraklészre; az árulást nem ismerő Mucius Scaevolára, vagy a társnőit megmentő, és a felelősséget egyedül vállaló Cloeliára.

A tizenhárom-tizennégy éves korosztályba tartozó gyerekek már olyan példaképeket keresnek maguknak, akik mind történelmi korban, mind életkorilag közelebb állnak hozzájuk, amikor megismerkednek velük. A világ első matematika-professzorasszonya, Szonja Kovalevszka, Magyarország első orvosnője, Hugonnay Vilma, a fekete bőrű amerikaiak jogaiért harcoló tiszteletes, Martin Luther King, mind-mind olyan személyiség, aki – nehéz, fájdalmas gyermekkora ellenére – megvalósította életében a maga elé kitűzött ideákat.

Ha az eddigi példák alapján karakterizálni szeretnénk a Waldorf-iskolai morális nevelés lényegét, akkor azt mondhatjuk: élő példák, eleven képek segítségével akarunk érzéseket fölébreszteni a gyerekekben: szimpátiát a jó, és antipátiát a rossz cselekedetek iránt. Ez talán érthetővé teszi, hogy – bár a morális nevelést az iskola egyik legfontosabb feladatának tartjuk – miért nem szerepel a tantervben pl. erkölcstan, vagy etika nevű tantárgy. Mit kezdjen a gyerek egy szabálygyűjteménnyel? Az intellektuális tudás ezen a téren nem irányadó, azaz nem befolyásolja a gyerek cselekedeteit. Az érzések azonban igen.

A középiskolában, ahol a fiatalokat a felnőtt élet felé vezetjük, már főleg a gondolati, ítéletalkotó képességüket aktivizáljuk. A morális nevelés természetesen az irodalomtanítás keretében folytatódhat – és persze a fiatalok erkölcsi problémáinak megoldásában sokat segíthet az úgynevezett „mentor-tanár”, aki a fiatal választása alapján személyesen kíséri őt végig a középiskola öt tanéve alatt.

A történeteken, az irodalomtanításon, az évenként bemutatott osztály- színdarabokon kívül maga a Waldorf-iskolai módszertan is segít a moralitás kialakulásában. Már az akarati neveléssel kapcsolatban említettük, milyen fontos, hogy az iskolában  nincs osztályzás, és nincs feleltetés, sőt – legalábbis az első néhány tanévben –, a hagyományos értelemben vett dolgozatírás sincs. Gondoljuk csak végig, mire „tanítja” a diákot a feleléstől, dolgozatírástól való félelem, illetve a jó osztályzat megszerzésére való törekvés. Nyilván mindenkinek vannak emlékei súgásról, puskázásról, mindenféle trükkről. Ezeket általában az iskolai élet természetes velejárójának tekintjük. Ráadásul: kicsit mulyának, vagy nagyon strébernek tartjuk azt a diákot, aki nem él ezekkel az eszközökkel. De ha őszinték vagyunk: ez mind hazugság és csalás; csupa olyan tevékenység, ami ellentmond a morális cselekvésnek. Egyébként haszontalan is. Ha valaki nem tanulta meg az angol leckét, de „puskázással” meg tudott írni egy jó dolgozatot: meg fog tudni szólalni egy angol nyelvű környezetben? Vagy: meg fog felelni egy állásinterjún?

Vizsgálhatjuk a morális nevelés szempontjából a Waldorf-iskolai bizonyítványt is. Tudjuk, hogy az iskola az első tíz tanévben kizárólag a szöveges értékelést alkalmazza; csak a 11.-12. osztályban vezeti be emellett – a jelenlegi egyetemi felvételi rendszer miatt – az osztályzatokat is. A szöveges értékelés a szülőknek szól, és azt az utat írja le, amit a gyerek az adott tanévben akarati-,szociális- és értelmi fejlődésében bejárt. A gyerek számára az első nyolc iskolaévben minden tanév végén egy szép képben megfogalmazott bizonyítványvers mutatja meg a következő lépést, amit fejlődése érdekében meg kell tennie. Lehetséges, hogy például az igazmondás területén kell előrelépnie a gyereknek. Ebben az esetben kap egy, az életkorának megfelelő képet tartalmazó bizonyítványverset, amit a következő tanévben minden héten egyszer, azon a napon, amikor született, elmond az osztályban. A vers gondosan megkomponált ritmusa és életteli képe a rendszeres ismétlés által segít a gyereknek, hogy könnyebben tudjon igazat mondani.

Aki megnézi a Waldorf-iskola kerettantervét, az említettek mellett még egy dolgot talál, ami erősen összefügg a morális neveléssel: a vallástanítás nevű tantárgyat. Ahogyan az eddigi példákon látni lehetett, a morális nevelésnek semmi köze nincs az úgynevezett „moralizálás”-hoz, hiszen a gyerekek nem fennkölt erkölcsi parancsokat kapnak, hanem a szokásokon keresztül egyfajta viselkedésmódot sajátítanak el, a mesék, történetek meghallgatásakor pedig élő képeket alkotnak teremtő fantáziájukban. Ehhez hasonlóan a vallástanításban is az a tanár (hangsúlyozom: egy megfelelő megbízással rendelkező Waldorf-tanár, tehát nem egy hitoktató) feladata, hogy érzéseket ébresszen föl a gyerekekben a világ szellemi tényeiről, igazságairól. Ebben az előadásban nincs mód arra, hogy a Waldorf-iskolai vallástanításról érdemben beszéljünk; álljon itt ehelyett egy idézet  egy vallásoktatásról szóló könyvből: „A vallásoktatást legtágabb értelemben úgy fogalmazhatnánk meg, mint az élet természetfeletti dimenziójának szándékos ápolását. A célja tehát az, hogy elmélyítsük a növendékek tudatos viszonyulását Istenhez, valamint rásegítsük őket ennek a viszonyulásnak kifejezési módjára.” /Szentmártoni Mihály: A vallásoktatás akkordjai, Agapé, Szeged, 2001./ Mivel az idézett szerző pszichológus és szerzetes, nem pedig Waldorf-pedagógus, álljon itt egy rövid megfogalmazás a Kerettantervből is: „Ugyanúgy, ahogy az emberiség fejlődésének kezdetekor tudomány, művészet és vallás együtt jelent meg a történelem színpadán – ma sem jut érvényre az ember továbbhaladásának lehetősége vallásos érzések, és az ehhez fűződő akarat nélkül.” /A Magyar Waldorf Iskolák Kerettanterve, MWSZ. Bp. 2004. p.125./

Ennyi példa után talán megegyezhetünk abban, hogy a moralitás a világrendhez tartozik. De hogyan tapasztalhatja meg az ember a világnak ezt a fajta rendezettségét? Legkönnyebben az évek során ritmikusan ismétlődő ünnepek segítségével. A kisgyerek elég hamar megtanulja, hogy neki szokott születésnapja, névnapja lenni; készül a Karácsonyra; várja a húsvéti nyuszit. Ezek az alkalmak egyelőre talán csak azt jelentik neki, hogy jönnek a nagyszülők, keresztszülők, más rokonok, és ő mindenkitől ajándékot kap. Ahogy azonban telnek az évek, egyre többet és többet tud meg az ünnepekről. A Waldorf-óvoda, vagy iskola különös figyelmet fordít arra, hogy a gyerekek minden évben átéljék az ünnepeket; azokat is, amelyeket hagyományosan ünneplünk, és azokat is, amelyeket már elfelejtettünk, vagy éppen most kell megtanulnunk. A következő alkalommal ezért az ünnepkörről fogunk beszélgetni.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/5 (0 votes cast)
VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0 (from 0 votes)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük