Amikor köszönünk, kapcsolatot teremtünk. A figyelmünk önmagunkról másra vagy másokra irányul. Jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy észrevettük a másik élő jelenlétét, aki számít és fontos annyira, hogy ezt jelezzük is neki, hogy kifejezzük egy ember vagy egy létező iránti tiszteletünket, a találkozás felett érzett örömünket. Akit először látunk, annak számára a köszönésünk figyelmet, bizalmat, nyitottságot, adási és befogadási készséget egyaránt jelent. És akit másodjára, tizedjére, sokadjára látunk? Az ő számára is ezt kell jelentenie, azzal a plusz erővel, hogy benne mindaz a tapasztalás és tapasztalat, amit az idők során együtt átéltünk és megszereztünk, összeadódik és mélységet nyer. És mégis, minden egyes köszönés olyan, mintha először látnánk egymást. Mikor lehetséges ez? Ha úgy ismétlünk, hogy közben mi magunk már nem vagyunk ugyanazok. Épp ezért lehet benne állandóan megújulni.
A köszönés
Van egy apró, mindennapos kis cselekedet, amely megállásra és elgondolkodásra késztetett a minap. Hogy miért? Mert az ember hajlamos megszokni azt, amit naponta ismétel. És mert gyakran csak akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor épp a hiányával szembesül. Ez a kis tett a köszönés. Miért köszön az ember? Mi a köszönés jelentése és jelentősége?
És miért köszönünk naponta egymásnak? Mert minden nap egy új lehetőség, akár egy új élet. A természet egyik nagy törvénye, a ciklikusság még ebben a parányi tettben is megjelenik. Ezért nem mondhatom soha: vele már találkoztam, neki már köszöntem egyszer, annak idején. Szokatlannak tűnhet, de a köszönésben is az ismétlés révén megvalósuló tökéletesedés lehetősége és átalakító ereje rejtőzik. És ettől válhat olyan különlegessé, mert mély jelentése van; mert erények sorát képes két másodpercbe sűríteni; mert egyetlen ismétlődő szó mögött az egyre jobbá váló, mind több tapasztalattal rendelkező ember áll. De ahhoz, hogy ezt sikerüljön megvalósítani, állandó figyelemre és törekvésre van szükség, hogy jelen tudjunk lenni a tetteinkben. Épp ezért nem elég, ha csak úgy, megszokásból köszönünk (arról már nem is szólva, ha esetleg ugyanezért nem köszönünk).
A köszönés olyan, mint egy kis ceremónia. Személyes találkozásainknál a szem – ahogy Platón mondta, a legszellemibb érzékszerv – kapcsolódik össze, hogy ugyanazt a fényt lássa megcsillanni a másikéban, mint ami az övében is ott fénylik. Amikor köszönünk, akkor nincs más, akkor csak a köszönés van, csak arra és egymásra figyelünk. Minél mélyebb valakivel a kapcsolatunk, a köszönés annál inkább a lelki-szellemi összetartás jelévé is válik. Ezt az erőt Rómában Concordia istennőben tisztelték, aki az összetartást nemcsak megteremti, hanem állandóan ébren is tartja és megújítja.
És mire taníthat bennünket még a köszönés? A jó kezdet és a jó befejezés különleges erejére és értékére. Ha képesek vagyunk a tőlünk telhető legmagasabb szinten elkezdeni és befejezni valamit, ez biztosítékot jelent arra, hogy egyre hosszabb ideig leszünk képesek a közte lévő időszakot is méltó tudatossággal élni és így cselekedni benne.
A köszönés az ember számára az adás csodálatos lehetőségét is magában hordozza. De amitől még szebbé válik, hogy megadja a kölcsönösség felemelő és mindenki számára töltő erejét és példáját. Mert formát ad láthatatlan kötelékeknek, és jelzi a mindannyiunkat összekötő élet állandó jelenlétét, hogy senki se higgye, hogy egyedül van ezen a világon.
Ne sajnáljuk hát az időt, ne sajnáljuk azt a két pillanatot egymásra, amikor e kis rítus révén kiemelkedhetünk a mindennapiságból. A köszönés valóban az emberhez méltó gyakorlat, mert tudatos ismétlést igényel, mert összerendezi az embert, mert mind több figyelmet, energiát, odaadást, szeretetet és tiszteletet, derűt és udvariasságot követel tőle. Így válhat a filozófia életformává még egy ilyen apró, mindennap végzett, ám korántsem mindennapos tett révén is, mint a köszönés.
Rusznák Laura
Forrás: http://www.ujakropolisz.hu/cikk/koszones