forrás: http://makronauta.blog.hu/2014/03/18/a_takaritas_muveszete_2_resz
Megszeretjük a takarítást, ha megértjük mögöttes értelmét*
Linda Thomas, a világszerte ismert, híres takarítóasszony küldetésének lényege: ha tudatosan ápolunk egy teret, az gyógyítóan hat szűkebb és tágabb környezetünkre. Hogyan lehet egy teret ápolni és átvilágítani, az ottani elementáris lényeket támogatni? Ezeket tanítja szemináriumain, de mindenekelőtt azt, hogy milyen belső tartással működik mindez. Könyvet ír, tanít, ezenkívül ökológiai tisztítóvállalatot is alapított, és klienseinek segítséget nyújt a rendrakásban. Nevezhetjük módszerét terápiásnak is. (Egy 2011-es interjút* találtam, amit az alábbiakban foglalok össze magyarul.)
Legújabb könyvének címe: „Putzen!? Von der lästigen Notwendigkeit zu eine Liebeserklärung an die Gegenwart.“ Nem könnyű lefordítani magyarra ezt a címet, talán így: „Takarítani!? A nyűgös szükségszerűségtől a jelennek szóló szerelmi vallomásig” (akinek jobb ötlete van, kérem, írja meg!) Könyvét olyanok is felfedezték, akik egyáltalán nem foglalkoznak elementáris lényekkel, nem ismerik az antropozófiát, és ez azért is örvendetes, mert meglepő módon mégis sokat tudnak belőle profitálni. Egy takarítónő például azt írta: Tudja, amit az elementáris lényekről ír, az nekem teljesen új, de azt hiszem, stimmel. Egy másik olvasó: Az elementáris lények nekem idegenek, de amit a nevelésről és az önnevelésről olvastam, számomra az a legfontosabb a könyvben. Egy harmadik olvasó elárulja, követi a könyvben leírtakat, semmi más nem adott még neki ennyi bátorságot a munkájához.
Minden kicsi, tudatos tettel befolyásoljuk a világ nagy történéseit
Lehetséges ez? Erre mond egy példát az interjúban: a japán cunami katasztrófa napján éppen előadást tartott, és a résztvevők közül valaki megkérdezte tőle, hogyan is befolyásolhatna egy ilyen eseményt egyetlen egyén? Erre ő spontán a következőt válaszolta: mosogatáskor például a víz elementáris lényeivel lépünk kapcsolatba, és abból kell kiindulni, hogy vannak lények, amik az emberrel többé már nincsenek barátságos viszonyban, ám ezt bárhol, bármilyen helyen befolyásolhatjuk. Ugyanis minden kicsi, tudatos tettel teremtünk valamit. Amikor például az emberek kiporolják a bútoraikat, valamit teremtenek a világban. Még ha olyan kicsi is az a tett, hozzáadunk valamit a világ fejlődéséhez. Az elementáris lények mindenütt kapcsolatban állnak egymással, a külső és a belső világban egyaránt. Az elementáris lények létét legegyszerűbben a mesék segítségével érthetjük meg. Linda Thomas elmeséli, hogy tanulmányozta különböző kultúrák meséit és teremtéstörténeteit. Ezekben sok szó van az elemi lényekről, akiknek szükségük van a mi tudatunkra és arra, hogy feléjük forduljunk. Ha nem hívjuk meg őket, hogy együtt teremtsünk, akkor – így Rudolf Steiner – más lényekkel együtt, Luciferrel és Ahrimannal fognak együtt működni, rombolóan, ellenünk. Az emberek ugyanazt a szerepet töltik be az elemi lények számára, mint az őrangyalok az emberek számára. Szükségük van ránk, nekik maguknak nincsen tudatuk, de amikor figyelmet kapnak, amikor feléjük fordulunk, akkor együtt működnek. (Szimbolikusan talán éppen úgy, ahogyan Hamupipőkének segítettek a galambok? A ford. megj.)
Segítő elemi lények
Hogyan tudná egy egészen egyszerű példával szemléltetni a tisztító erőt, amikor a rendrakásnál ezek a segítők működésbe lépnek? Nem az elemi lényekről kezd beszélni, hanem meséket említ, olyanokat, amelyekben jótékony manócskák szerepelnek vagy varázserejű asszonyok, például a Holle anyót, ahol a tisztítás, rendrakás, takarítás előfordul, s amikor a munkát szépen elvégzi a mesehős, jön a jutalom. Egy bolgár mesében például, aminek „Modiva asszony” a címe, arról van szó, hogy megjön az asszony, kitakarít és az egész helyiség tőle, az ő lényétől ragyog. A legtöbben ismerjük az élményt, amikor belépünk egy helyiségbe vagy egy hotelszobába és rosszul érezzük magunkat, holott ki van takarítva. Ismerős az is, amikor nyaraláskor a szálláson először igényünk támad, hogy valamit megtisztítsunk a szobában, s csak azután pakoljuk ki a holminkat, mert csak akkor érezzük úgy, hogy „ez most már az én terem”, különben idegen. Azt is lehet érezni néha, hogy valami nem szép egy térben. Vagy ha nyugtalan éjszakánk volt, másnap reggel az ágyat megnézve teljesen más lesz a benyomásunk, mint egy nyugalmas éjszaka után. Itt kezdődik az elementáris világ érzékelése. Akinek ilyen tapasztalata van, az már tud valamit kezdeni ezzel az egésszel.
Saját bevallása szerint, ő maga, munkája során nem tett szert akkora tapasztalatra, hogy ezeket a lényeket le tudja írni, mert látni nem látja őket, nem tartja magát tisztánlátónak. De érzi őket, az az érzése, hogy ott vannak. Erőssége, hogy kialakult egyfajta „kommunikációja” a terekkel, ez azt jelenti, hogy érzi, mit kell egészen speciálisan tennie egy térben, amit éppen rendez. Ez a képesség nagyon sok jó tisztítóerővel bír. Egyszer például (takarító asszonyként) belépett a Goetheanumban (Szabad Szellemtudományok Főiskolája, Dornach, Svájc – a ford. megj.) a toalettre, és látta, hogy mind a 15 kabin be van zárva. Volt vele egy hölgy, akinek azt mondta, itt valami nem stimmel. Kinyitotta az egyik ajtót és látta, mi történt ott, felmosta, rendbe hozta. Számára ez teljesen normális volt, az asszony viszont megkérdezte: Hogyan vette észre, hogy valami nincs rendben és honnan tudta, hogy pont ebben a kabinban van a probléma, hiszen mindegyik ajtó csukva volt! Számára a kommunikációnak ez a módja a következő: vannak lények, akikkel dolgozik és akikkel egyfajta kapcsolatot épített ki, és ők kvázi közlik vele, ha valami nem stimmel. Belép egy terembe és érzi, melyik sarokban nincs valami rendben, vagy hol kell valamit átrendezni. Észreveszi, hol van olyasmi, aminek nem kellene ott lennie. Érdekes megfigyelni, ha valaki a takarítónőknek előírja, hogy bizonyos napon mit kell elvégezniük, megcsinálják az előirányzott munkát, de a térrel nem foglalkoznak, nem kötik össze magukat a térrel. De ha úgy kapják a feladatot, hogy hetente egy terület kitakarításának szenteljenek bizonyos mennyiségű órát, és egy bizonyos eredményt elvárnak tőlük, akkor kreatívak lesznek és vállalják a saját felelősséget. Akkor elkezdődik az érzékelése annak, amit maga a tér megkíván, mintegy megteremtődik a kapcsolat a térrel. Ha az ember belép valahová, érzékeli, hogy ez a terem gondozva van. Vannak emberek, akik takarítanak, de hektikusan, kaotikusan. Ha ő egy ilyen térbe belép, az az érzése támad, hogy az elementáris lények fel vannak zaklatva. Szükségét érzi, hogy valamit megérintsen, megsimogasson, hogy ismét nyugalom legyen.
Tisztaság, nyugalom
Fontos az is, hogy ne csak tisztaság legyen, hanem nyugalom is. Ha egy teret ápolunk, érintjük az atmoszférát is; amikor „takarítunk”, csupán a piszkot távolítjuk el. Ha azt mondjuk, „ápolás”, tudatosan dolgozunk és érdeklődéssel. Ezen kívül kialakul egy kapcsolat a dolgokkal és az elementáris lényekkel. Az is kulcs ehhez, hogyan tanul meg az ember szívesen takarítani, mert általában ezt egy szükséges rossznak szokták tekinteni, és nincs magas helyi értéke a hétköznapi takarításnak. Csak kevesen takarítanak maguktól szívesen. De ha valóban megértettük, hogy a házunkban, a lakásunkban, az iskolában vagy a munkahelyünkön az ápolás ahhoz képez alapot, aminek ott történnie kell, másképpen állhatunk hozzá. Megtanulhatjuk szeretni ezt a tevékenységet, ha megértjük a mögötte lévő értelmet. Ettől aztán bátorságot nyerünk ahhoz, hogy tovább csináljuk. Ha tudatosan kezdünk a munkához, öröm társul hozzá, és amikor először átéljük ezt az örömöt, erőt meríthetünk belőle, mert ha az ember tevékenységében nem talál örömet, kimerült lesz tőle. „Mivel takarítónőként sokat voltam úton – meséli, és kimerülten érkeztem egy helyre, azután a munkát teljes odaadással és nyugodtan végeztem, felfrissülve mentem haza. Előáll egy kölcsönösség: én a szellememet beleviszem az anyagba, és az nekem valamit visszaad. Ez az alapelv egészen a szociális szempontig hat: ha tereket ápolunk, akkor kapcsolatokat is ápolunk, vagyis megadjuk az embereknek abban a térben az alapot a kapcsolatteremtéshez.”
Gyógyuló társas kapcsolatok
Linda Thomas egy alkalommal olyan nőkkel dolgozott, akikkel kapcsolatukban erőszakot követtek el. Ezeknek a nőknek sok esetben nagyon elhanyagolt volt a lakása. Végeztek egy kísérletet: egészen célirányosan ápolták az otthonukat, megpróbáltak gondosan véghezvinni mindent, és ez érdekes módon néhány esetben segített leépíteni a partner erőszakosságát.
Sok példa van arra, hogy az ápolás egészen közvetlenül hat a szociális kapcsolatokra. A Zürichi Egyetemmel közösen dolgoztak például egy projekten, amelyben diákoknak maguknak kellett tisztán tartaniuk az iskolaépületet. Megállapították, hogy amint a diákok maguk takarítják a környezetüket, összekapcsolják magukat vele és ha közvetlenebb viszony alakul ki a környezetükkel, ezáltal kevesebb a vandalizmus. Egy másik példa egy londoni metróállomással kapcsolatos, nagyon rossz híre van, sokakat megtámadtak ott, ám miután kitisztították, frissen kifestették és rendszeresen takarították ezt a helyet, nem fordult elő többé atrocitás.
A gyógypedagógiában is szerzett tapasztalatokat: egy autista fiatalember két éjszaka nem aludt. Linda kitakarította a szobáját, teljesen, a parkettát is felmosta. Közvetlenül ezután, bejött a fiú a szobába, lefeküdt az ágyába és 22 órán át aludt. Egyszer egy fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozó intézmény vezetői felkérték, takarítsa ki a lakhelyüket. Az illetékes nevelőkkel előzetesen megbeszélték a részleteket, majd nekikezdtek a munkának. A ház három emeletes volt, és a lépcsőházat agresszív grafitivel mázolták tele, egészen sötét és rikító színű, félelmetes képekkel. A szobákban csak az ablakokat, az ajtókat és a padlót kellett megtisztítani, de ahogy a fiatalok hozzáfogtak, mindent rögtön meg akartak csinálni. Elkezdték a posztereket és a falra ragasztott képeket leszedni. Az egyik fiú az egész ágykeretet is felszedte és alatta rég elveszettnek hitt ruhadarabjaira bukkant. Egy másik azt akarta tudni, hogyan lehetne a sztereokészülékét biológiailag megtisztítani.
Hogy jobban menjen a munka, ez a fiú zenét hallgatott közben, ami olyan volt, mint „egy gyorsvonat és egy gépfegyver keveréke”. Azt mondta, energiát ad neki. Majd megkérdezte: Maga milyen zenét hallgat? „Főleg klasszikus zenét, a hatvanas években voltam a te korodban.” – válaszolta Linda. Aztán egyszer csak meghallotta Cat Stevens „Morning has broken” (http://www.youtube.com/watch?v=e0TInLOJuUM ) című számát a hangosbemondóból. Tehát meggyőzte a fiút, hogy a „Morning has broken” ritmusára egyszerűbb takarítani, mint az ő „tudum, tu-dum, tu-dum”-jára. A hangulat csodálatos volt, és sok mindent elvégeztek. A következő hétvégén fantasztikus meglepetés várta. A fiatalok, akik vele együtt takarítottak, engedélyt kértek, hogy saját pénzükön festéket vásárolhassanak és szabadidejükben kifestették az egész lépcsőházat. Fehérre. De ez még nem volt elég! Az egész felületet befestették, mégpedig gyerekrajzokkal: egy házikó, az ablakokon rózsaszín függöny, zöld ajtó és füstölgő kémény, gyümölcsfák érett almával és cseresznyével, ragyogó nap, szivárvány, pillangók, csigaházak, tulipánok és harangvirágok – és a domboldalon sárkányt eregető gyerekek… A közös takarítás „kultúrélménye” éberré tette a fiatalokat, azelőtt egyáltalán nem ismerték ezt az élményt, még csak nem is sejtették, hogy létezik ilyen. Ezek a (látszólag) bemerevedett, szociálisan sérült fiatalok meglelték annak az igényét, hogy ott a falon egy darab tiszta világot teremtsenek maguknak – a keletkezett (fehér) felületen valami újat hoztak létre.
Káosz és rendetlenség
Egyszer egy 16 éves lány arra panaszkodott, hogy az anyjával a viszonya nem problémamentes. Ennek okát így fogalmazta meg: „Anyukám mindig káoszról beszél, de ez a káosz bennem van. Egy nagy űr van bennem és olyan egyedül vagyok. Nincs nagyobb káosz érzés, mint az egyedüllét. És ezért egyáltalán nem tudom elviselni magam, és összeegyeztetni a kinti rendetlenséggel.” A káosz többnyire a láthatatlan világhoz tartozik, a rendetlenség többnyire a láthatóhoz. Segít a belső káoszon egy külső rendteremtés? Igen, természetesen, ha az ember ebből valamit formál. Vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos káoszra van szükségük ahhoz, hogy kreatívak legyenek. Ha a dolgok sokasága egymás hegyén hátán van, serkentheti a fantáziát. Jelentős művészek viszont nem tudnak dolgozni, ha a műtermük nem esztétikus, nem tiszta és ápolt. Ez egyéni. Van egy mondás: „A rend a butáké, a zseni uralja a káoszt.” Nagyon jól hangzik, de sokkal többször találunk káoszt, amikor zsenikkel találkozunk, és sokakat nem tarthatunk zseninek, akik ezzel a mondással jönnek. Ez csak egy kiszólás. Ha sok a dolgunk, vagy a hétköznapokat sokféle lehetőségből kell megteremteni, éppen a káosszal szemben állunk. És itt van a döntés, hogy az ember mindent úgy hagy, avagy rendezve dolgait, beleavatkozik a káoszba. Ha belenyúl, elkezdődik egy átalakulási folyamat, és abból valami kialakulhat. Ha valaki egy krízisen megy keresztül és minden eddigi érték feloldódik, vagy a gondolatok, érzések és az akarat három irányba húznak – ez a káosz. Fizikai következménye a rendetlenség. A túlhajszoltság is káoszhoz vezet, ilyenkor a gondolatok, a gesztikuláció a mozdulatok, a tettek rendezetlenek. Ha megpróbáljuk ezeket rendezni, legtöbbször a gondolatokkal kezdjük, ez azt jelenti, hogy igényt érzünk a rendre, de először el kell határoznunk magunkat, aztán tudunk valamit tenni. Ezzel közös nevezőre hozzuk a gondolatot, érzést és akaratot.
„Mami nem mesél rendetlen szobában.”
A dolgozó, gyermekét egyedül nevelő anyára külön teherként hárul a rendrakás. Hogyan kezdhet neki? Ezzel kapcsolatban Linda Thomas saját tapasztalatát osztotta meg. Ami neki segített: este, lefekvés előtt minden területre vetettek egy pillantást, amiben közösen tevékenykedtek, például az előszobára, a fürdőszobára, a konyhára. Azt mondta a gyerekeinek: „Nézzük meg magunkat és az összes személyes holminkat. Ami nincs a helyén, rakjuk helyre.” Az iskolai holmikkal kezdték, majd a pulóver, ami a kanapé alatt volt, a szennyesbe került, vagy a szekrénybe, a hegedű a helyére, így mindig volt egy alap rend. Továbbá még azt tanácsolja az anyának, ha mégolyan kimerült is, szedje össze magát, mosogasson el, hiszen jó dolog reggel a napot frissen kezdeni és nem a tegnapi terhekkel. Ez számára egy kis alapgyakorlattá vált, és a gyerekek hozzászoktak. Azt mondta nekik: „Mami nem mesél rendetlen szobában!” Akkor együtt egy kicsit összepakoltak. Reggel pedig 15 perccel korábban felkelt, miután este átgondolta, mit akar csinálni. Meglepően sokat ér, ha 15 percig teljesen célirányosan és nyugalomban tudunk tevékenykedni!
Amennyiben valaki nagyon nagy munkába vágja a fejszéjét, annak azt üzeni, hogy gondolkozzon el, lakásának melyik helyisége zavarja a leginkább. Ezt mindenki rögtön tudja. Aztán álljon az ajtóba és nézzen szét, mi is van pontosan ebben a helyiségben, ami a leginkább zavarja. Többnyire az lesz az, amit már régóta magunk előtt tolunk. Ha nekikezdtünk ennek a területnek, feloldódik a blokád és erők szabadulnak fel. Ekkor azt ajánlja, ismét álljunk az ajtóba, és jobbra-balra, fent és lent is rámoljunk el és takarítsunk ki.
Van olyan rendetlenség, amit az élet hoz magával, ezt többnyire nagyon hamar rendbe lehet hozni. Másfajta rendetlenség azáltal keletkezik, ha az ember a dolgokat otthagyja, és nem teszi a helyére. A rendetlenségnek egy harmadik fajtája: a felhalmozott dolgok, amiket manapság a kacat, szemét fogalmával határozhatunk meg. Azok a dolgok, tárgyak, amelyeknek a háztartáshoz közük van, nagyon sok mindennek az alapját képezik, amelyek a jövőben, az életünkben ki fognak bontakozni. Ha egyensúlyt akarunk találni a szépség, a rend és a harmónia iránti törekvésünk és a mindennapi életszükségleteink között, rátalálunk a lakóterünkkel való rendszeres törődés fontosságára.
* A 2011 július/augusztusi interjút Christine Pflug készítette. Fordította és a kivonatot készítette Szepesi Dóra. A teljes anyag a következő linken található
http://www.treuhandstelle-hh.de/files/Hinweis_2011_07.pdf