Forrás: http://www.aranyalmafa.hu/index.php?modul=1
Aki elkezd ismerkedni a Waldorf-pedagógiával, az kezdetben állandóan hármasságokkal találkozik. Itt van mindjárt az emberi lény felépítése. Az ember nem csupán valahány kiló és valamennyi centiméter, (test); még csak nem is ezek kiegészítése valamilyen karakterrel, viselkedés-és magatartásformával, (lélek); hanem a teljes ember: test-lélek-szellem.Vagy itt van az első három életév három jellegzetes tanulnivalója: járás-beszéd-gondolkodás.
Ha az emberi testre tekintünk, látjuk, hogy működik benne az idegi-érzékszervi rendszer, a ritmikus rendszer (szív, tüdő), valamint az anyagcsere-és végtagrendszer.
Ha pedig az ember lelki tevékenységeit vesszük szemügyre, akkor az akarat-érzés-gondolkodás hármasságával találkozunk. Természetesen ezek a hármasságok egymással összefonódva jelennek meg és működnek az emberben. Ma azonban az a feladatunk, hogy az akaratról, illetve az akarati nevelésről beszéljünk egy kicsit.
Persze bárki mondhatná, hogy minek az akaratot még fölnevelni is a gyerekben, elég akaratos magától is. Vagy gondolhatjuk azt, hogy a gyerek akaratát nem szabad korlátozni, pláne letörni, mert akkor a gyerekből gyönge felnőtt lesz. De vajon a tapasztalat igazolja-e ezt a véleményt? Tényleg azok lesznek akaraterős felnőttek, akiknek gyermekkorában nem korlátozták az akaratát?
Az úgynevezett „poroszos” iskolarendszerben éppen a korlátozó módszert követték: mindjárt az iskolai időszak elején „betörni” a gyerekeket, hogy megtanuljanak engedelmeskedni. De vajon a tapasztalat igazolja-e ezt a módszert? Tényleg azok lettek akaraterős felnőttek, akiknek minden akarati megnyilvánulását korlátozták a nevelőik?
Ebből a két, egymásnak ellentmondó nevelési eljárásból semmi más nem olvasható le, csak a hiányos emberismeret jelenléte.
A Waldorf-intézmény nagyon fontosnak tartja, hogy a felnövekvő gyerekek olyan pedagógiai hatásokat kapjanak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy felnőttként erős akarattal éljenek a világban.
Hogy az akarattal korunkban valami tennivaló van, azt most is a reklámipar „fedezte fel” magának, igaz, elég sajátosan kezeli. A dohányzásról van szó. Azt mondja a reklám, hogy az akarat nem elég ahhoz, hogy leszokjunk a dohányzásról (van ugyan több élő ellenpélda, de akkor miből élne meg a gyógyszeripar), ámde semmi baj, csak kérni kell kezelőorvosunktól az ilyen-olyan nevű tablettát, és sikerülni fog a leszokás. Sajnos ez a hirdetés kifejezetten azt sugallja: az akarat gyönge, és ennek a problémának az a megoldása, hogy beveszünk egy tablettát, aminek következtében (valószínűleg) nem fogjuk kívánni a nikotint. Akaraterősítésről szó sincs. Ám tételezzük föl, hogy e mögött a hirdetés mögött is csak a hiányos emberismeret áll. Egyébként a gyakorlatban az is tapasztalható, hogy valóban sok embernek van nehézsége az akarattal: tudom én, hogy mit kellene tennem, de… nincs erőm hozzá, hogy meg is tegyem, vagy ahhoz, hogy rendszeresen megtegyem. Mindezeken a problémákon azonban segíthet, ha megpróbáljuk egy kicsit „tisztába tenni”, hogy egyáltalán mit is értünk akarat alatt.
Amikor egy kisbaba megszületik, többet, vagy kevesebbet, de sírni szokott, jelezve ezzel, hogy valamit „akar”. Tejecskét, tiszta pelenkát, a mama közelségét, egy kis ringatást… de honnan jön ez az akarat? Magából a testből. Nevezhetnénk akár ösztönnek, vagy ösztönző erőnek is. Mindenesetre ez még nem az az akarat, amit valóban emberi akaratnak lehetne hívni. Az az elszántság és öröm, amivel egy kisbaba megtanulja legyőzni a nehézségi erőt, azaz föláll, és azután el is indul, megmutatja nekünk, hogy mekkora akarat lehet egy emberben. Föláll, letottyan, és újra föláll. Elindul, elesik, és újra elindul. (Egy felnőtt embernek milyen nehéz, akár fizikai, akár lelki elesés után újra fölállni és tovább indulni! Egyedül, támasz nélkül sokszor nem is megy. Ez jól tükrözi ennek az akaratfajtának a spirituális természetét.)
Egy és ötéves kora között a gyerek akarata tovább fejlődik. Játszani akar, hintázni akar, meg akarja enni a sütit, és talán nem akarja megenni a főzeléket, akar egy ugyanolyan játékszert, mint amilyent az óvodás társa kapott. Ez már az „igazi” akarat? Kiderül abból, ha megfigyeljük, hogy milyen hamar elmúlik. Az a játékszer, amit kitartóan kért a gyerek, néhány nap múlva talán meguntan fekszik a sarokban. A rossz evő gyerekeknél gyakran előfordul, hogy abból az ételből, amit kértek, csak néhány kanállal esznek, és utána valami más ételt kérnek. Ezt az akaratot nevezhetjük vágynak, és amikor a kisgyerek vágyik valamire, akkor egész lényével vágyik rá – ám ha megkapta, a vágyott tárgy gyakran elveszti az értékét. A szülőnek sokszor nehéz ezt az akaratfajtát kezelni. Engedjen a gyereknek, vagy ne?
A Waldorf-óvoda, ahová általában három és fél- négy évesen kerülnek be gyerekek, segít abban, hogy a gyerek megtanulja, hogyan élhet ösztöneivel, vágyaival. Ez a tanítás természetesen az utánzás segítségével történik. Már volt szó arról, hogy a kisgyerek teljes egészében érzékszerv, és érzékszervei teljesen nyitottak a világra, ami azt is jelenti, hogy a gyerek utánozza a környezetének minden rezdülését, tehát nem csak a külső, hanem a belső, lelki gesztusokat is. Tehát például a gyerekek elmélyülten, vagy éppen hangosan viháncolva játszanak, de itt a következő foglalkozás ideje: az óvónő elkezd pakolni, és tevékenységében megjelenik a szándék: most befejezzük a játékot, és elkezdünk készülődni a festéshez. A gyerekek fokozatosan belekapcsolódnak az óvónő tevékenységébe, és akaratukat most másik foglalkozásra fogják fordítani. Ebben az időszakban az akarat még a pillanatnyi tevékenységben él.
Öt éves kora körül megváltozik a gyerek akarata: egyre inkább képes lesz arra, hogy célt adjon a tevékenységének, és azt végbe is vigye. Így készülnek a komoly odafigyelést igénylő építőkocka-városok, amiket másnap és harmadnap tovább lehet építeni (és jaj annak, aki lerombolja, átugorja, vagy – horribile dictu! – el akarja pakolni a helyére.). Az óvónőknek nagy feladatot jelent, hogy egy, közös csoportban tudják tartani azokat a kisebb gyerekeket, akik még csak a játék öröméért játszanak, ahol nem számít, ha beomlik a homokvár hídja, és azokat, akiknek megjelenik a céltudatos akaratuk, és napokon át tudnak folytatni egy játékot. Ugyanakkor a gyermek akaratának ez a fajta minősége egyben azt is jelzi, hogy közeledik az iskolaérettség időszaka.
Az iskolás évek elején az utánzás még nagyon erősen jelen van a gyermekekben. Ezen alapul a ritmikus rész tanítása épp úgy, mint az idegen nyelveké. A tanító verset mond, a verset mozgással kíséri, a gyerekek pedig utánozzák ezeket a mozdulatokat, azaz: akaratukkal megpróbálják szabályozni a végtagjaik, illetve a beszédszerveik mozgását. A bevezetőben szó volt arról a tapasztalatról, hogy milyen nehéz egy felnőtt embernek napról napra ugyanazokat a dolgokat megtenni. Igen, ehhez nagy akaraterő kell. A Waldorf-iskolás gyerekek már az első osztályban hangszert kapnak a kezükbe (hagyományosan egy pentaton furulyát), és ezen a hangszeren minden nap játszanak tíz-tizenöt, a középtagozattól kezdve akár huszonöt percig is. Gyakorolnak. Ez a mindennapos hangszeres gyakorlás igen hatékonyan fejleszti az akaratot, miközben megismerteti a gyerekeket az együtt muzsikálás örömével. Az utánzásnak természetesen itt is szerepe van, hiszen a gyerekek hosszú évekig a tanító kéztartását utánozva tanulják meg a dalokat, és csak a középtagozaton kezdenek kottából játszani, ha magának a kottaírásnak a csínját-bínját már megismerték a negyedik osztály környékén.
A hangszertanuláson túl azonban más eszközöket is bevet a Waldorf-iskola az akarat erősítése érdekében. Induljunk ki onnan, hogy a hat évesnél idősebb gyerek iskolába akar járni, mert tanulni akar. Ez minden gyerekkel így történik. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet ezt az akaratot megőrizni. A felnőttek mindenesetre nem nagyon bíznak ebben a dologban: amikor megkérdezik a gyereket, hogy szeret-e iskolába járni, általában meglepődnek az igenlő válaszokon. Az ismeretszerzés területén a Waldorf-pedagógia módszertana éppen az akarat (azt is mondhatnánk, hogy cselekvés)-érzés-gondolkodás hármasságára épít, mert ez felel meg a gyermek tanulási módjának. Mindenki tudja a saját tapasztalatából, hogy amit hallott, vagy olvasott, azt sokkal hamarabb el tudja felejteni, mint azt, amit megtett. Mondhatom én a gyereknek a vacsoraasztalnál, hogy a szép piros paprika, amit apa eszik, az nem neki való, mert csíp: akkor is ki szeretné próbálni. Igazából csak a tapasztalat fogja rávezetni arra, hogy legközelebb ne kérjen belőle. Vagy fordítva: hiába mondom én, hogy ez vagy az az étel nagyon egészséges, és hiányozni fog a szervezetéből a vas, ha nem eszi meg a spenótot; (az ilyen magyarázatok úgysem jutnak el a gyerekhez), meg kell próbálnom inkább úgy elkészíteni, hogy a gyerek meg akarja kóstolni, és ha ízlik neki, meg is fogja enni (ha pedig nem, akkor egy ideig nem szabad kínálni vele, de ez egy másik beszélgetés témája lehetne). Most maradjunk a tanulásnál: a Waldorf-iskola módszertana arra épül, hogy a gyerek először cselekszik, ezáltal tapasztal valamit; azután visszaemlékszik a tapasztalatra, pontosabban arra, hogy milyen érzést élt át a cselekvés folyamán; végül pedig mindebből fogalmat alkot. Akarat-érzés-gondolkodás. A felnőtt ember útja – szerencsés esetben – ennek éppen az ellenkezője. Először elgondolja, hogy mit szeretne tenni, azután átérzi, hogy cselekvése által mi fog történni, és ennek az érzésnek a birtokában cselekszik. Gondolkodás-érzés-akarat.
De térjünk vissza az iskolához és az akarati neveléshez. Tudjuk, hogy a Waldorf-iskolában nincs osztályzás, dicsérő, intő, stb. Gyakran fölmerül a kérdés: miért akarnának tanulni a gyerekek, vagy mi motiválná őket arra, hogy „rendesen” viselkedjenek, és elkészítsék a házi feladatukat, ha a pedagógus nem használja ezeket az eszközöket. Nos, itt egyszerűen éppen arról van szó, hogy amikor a gyerek iskolába akar jönni, és tanulni akar, akkor nem helyettesítjük be a tanulás és a tudás – pontosabban: a képesség – megszerzésének örömét az érdemjegy megszerzésének örömével. Annál is inkább, mert érdemjegyet lehet nem egészen egyenes úton is szerezni, tudást és képességet pedig nem. A dolog tehát azon múlik, hogy a kisiskolás gyermek még természetes örömét leli az iskolai tevékenységekben, és eközben megtapasztalja, hogy egyre több mindent tud, illetve egyre több mindenre képes. Már le tudja rajzolni azt a szép formát, amit a tanító a táblára rajzolt; már el tudja mondani, hogy mennyi az öt; már tudja, hogy honnan van a T betű; le tudja játszani furulyán a „Csiga-biga, told ki szarvadat” dalt; és meg tudja kötni a furulyának a furulyatokot, hogy ne fázzon a hangszer. A kézimunka ugyanis szintén nagyon fontos tényező az akarati nevelésben: először is kézügyességre tesz szert a gyerek – tehát amit akar, amit eltervez, azt képes lesz véghezvini –, másodszor pedig minden munkát mindig be kell fejezni. Ez az egész Waldorf-iskolás időszakra igaz: az válik természetessé a gyerek számára, hogy minden munkát mindig teljes egészében el kell végezni. Ez persze állandó odafigyelést kíván az osztálytanítótól és a szaktanároktól egyaránt; és attól kezdve, hogy az iskolai munkák közé belép a házi feladat, már a szülőktől is. Ez az időpont általában a harmadik osztályban szokott bekövetkezni. Az első-második osztályos gyerekek ugyan nagyon szeretnének házi feladatot kapni – hiszen ők már iskolások, akiknek ez jár! – de az első-második osztályos gyereknek még az a dolga, hogy játsszon, ha hazaért az iskolából. A harmadik osztálytól kezdve azonban már van házi feladat, és azt időre, pontosan el kell készíteni. Ez csak a hatodik-hetedik osztályban szokott gondot okozni, amikor a gyerekek – most már inkább kamaszok – elkezdenek lusták lenni. Ez ugyan a testi növekedéssel együtt járó élettani fáradtság, vagy lustaság, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól szabad hanyagnak lenni. Sőt! De az elmaradt házi feladatot nem lehet egy fekete ponttal, vagy „kis egyessel” vagy bármi egyéb büntetéssel „letudni”. Ez ugyanis súlyosan károsítaná az akarat fejlődését. Nem is beszélve a morális fejlődésről; ebből a szempontból ez esetben azt tanítanánk, hogy a kötelességet nem kell elvégezni, egy kis büntetéssel kikerülhető az unalmas házi feladat elvégzése, vagy akár az iskolai házirend betartása. A hatodik osztályos gyerekkel már meg lehet beszélni, hogy ha ma nem lett készen a házi feladatod, holnap reggelre hozd be, és mutasd meg. Ha pedig esetleg ez sem sikerülne, a szülőket kell értesíteni arról, hogy a gyerek másnap később fog hazaérni, mert három napnyi lecke-elmaradást kell pótolnia az iskolában. Ilyenkor nagyon fontos a szülő segítsége! Ha emiatt elmarad az edzés – a szülők általában nagyon fontosnak tartják, hogy a gyermekük sportoljon valamit –, akkor elmarad, de a munkát el kell végezni.
A Waldorf-iskola életéhez szorosan hozzákapcsolódik a színjátszás. Minden osztály minden iskolaév végén előad egy, az életkorának megfelelő színdarabot. A színdarab szövegének és mozgásainak betanulása szintén hosszú gyakorlást, ezáltal komoly akarati erőfeszítést kíván.
Az akarati nevelés lényeges eleme a nyolcadikos zárómunka. Ez egy önállóan elkészített írásbeli beszámoló, bármely, a gyerek által választott területről. Itt nagyon fontos szerepet játszik az idő. Természetesen a nyolcadikos gyerek még nem képes arra, hogy önállóan megtervezze: mennyi időre van szükség egy ilyen horderejű munka elkészítéséhez. Ilyenkor segít az osztálytanító, aki pontosan megmondja a határidőket: mikorra kell kiválasztani a zárómunka témáját; mikorra kell elkészíteni a vázlatot; mikor kell bemutatni a piszkozatot – és végül már „csak” elő kell adni; erre általában a tanév vége felé kerül sor.
Az első nyolc iskolaévben a művészeti neveléssel, az ezzel járó gyakorlással, és az iskolai és otthoni feladatok következetes nyomon követésével segítjük a gyerekek akarati életének fejlődését. Természetesen a szabályokkal is, amelyeket az első évben inkább szokásnak neveznék. A jó szokásrend kialakítása az iskolában és otthon egyaránt könnyebbé teszi a hétköznapi feladatok elvégzését. Ebbe a szokásrendbe természetesen tilalmak is tartoznak; például nem szabad a nagyszünetben kimenni a sarki pékhez kakaós csigáért. Ma sokan félnek a gyerekek elé állított korlátoktól, pedig a korlát nem feltétlenül a szabadságot gátolja; sokkal inkább biztonságos kapaszkodót nyújt abban az életkorban amikor a gyermek még nincs abban a helyzetben, hogy megbízhatóan el tudná dönteni, mi az ami neki jó, és mi az, ami nem. Ezért nem sietünk elhalmozni a gyerekeket elektronikus eszközökkel, a mobil telefontól a laptopig. Mi felnőttek viszonylag pontosan tudjuk, hogy a mobilnak káros sugárzása van, hogy a TV-DVD-számítógép stb. hogyan károsítja az ember fizikai és lelki-szellemi szervezetét. A gyereknek elég az a biztonság, hogy a szülei pontosan tudják, hogy mi jó neki, és mi nem. Ez ellen persze lehet lázadozni, de ilyenkor a szülőnek kell erősnek és kitartónak lennie: ez a gyerek valódi szükséglete, nem az MP3-lejátszó (és ezt nem is veheti el tőle senki).
Itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kitől fogad el a gyerek irányítást, azaz ki az az ember, akinek a mintáit követni akarja, és hajlandó a tilalmait betartani. Az első években – beleértve a kisgyerekkort és az első két iskolaévet is – a szeretett felnőttől várja a gyerek a vezetést. A harmadik iskolaév, azaz kilenc éves kor körül azonban a gyerek és a felnőtt viszonya megváltozik: a gyerek belső életének fejlődésében beköszönt a kritika időszaka és ezzel együtt a tekintély érzésének igénye. Ezt legjobban a gyerek kérdésfeltevésén lehet megfigyelni. A kisgyerek egész egyszerűen azért kérdez, mert kapcsolatba akar kerülni a szeretett felnőttel, azt akarja, hogy a felnőtt rá figyeljen. A kilenc éves gyerek kérdései mögött azonban nem csak tudásvágy van, hanem a felnőtt megismerésének szándéka is. „Ki vagy te egyáltalán?” – rejtőzik minden kérdés mögött, és mellette megjelenik a megfigyelés: „Azt is teszed, amit mondasz?” A gyerek hiteles személyt keres, olyan felnőttet, aki kiérdemelheti a tiszteletet. Ennek csírái persze már az óvodáskor végén megjelenhetnek; például az öt-hatéves gyerek büszke a papájára, aki meg tudja javítani az elromlott kisautót, vagy a mamájára, aki vissza tudja varrni a baba kiesett haját. (Ebből is látszik, hogy a képességeknek milyen fontos szerepük van a gyerek életében). És a tanító? A tanító a gyerek majdnem minden kérdésére tudja a választ. Ha nem tudja, akkor azt mondja: ezt sajnos most nem tudom megmondani, de utánanézek – és ez nagyon jó érzés a gyereknek. Egyrészt: nem csapták be, másrészt: komolyan veszik. Vannak persze a gyerekben kimondatlan kérdések is, amelyek általában a fejlődésével függenek össze; ezekre a rejtett kérdésekre feltétlenül tudnia kell a tanítónak a választ. Hogy mikor bukkannak föl ezek a kérdések, az a gyerekekkel való intenzív, figyelmes kapcsolatban derül ki. Egy jól működő Waldorf-iskolában a gyereknek az az alapérzése: „Itt ismernek engem”. Ez a figyelem a tekintély alapja. Szigorúan, ha úgy tetszik: poroszosan nevelni figyelem nélkül is lehet, de ebben az esetben a tekintélytisztelet végül is szolgasághoz vezet.
A tekintély követése segíti a gyerek akarati fejlődését az általános iskolás időszak végéig. A középiskolában a tekintély alapját már a tanár intellektuális tudása jelenti a fiatalok számára. Természetesen ez az időszak sem nélkülözi a személyes figyelmet, de a felső tagozatos osztály szemében a tudás, és a tudás átadásának képessége lesz a döntő tényező. (A haverkodó, „jópofa” tanárokkal talán szívesebben beszélgetnek a szünetben, vagy mennek el osztálykirándulásokra, de ebből a kapcsolatból teljesen hiányzik a tisztelet, és ez nyomot hagy a tanórai munkán is.). Az akarati nevelés terén ilyenkor nagyon sok tennivaló van, hiszen tudjuk, hogy a kamaszok képesek néha egész délután a díványon heverni. Ez lehetséges, de az epochafüzetnek akkor is határidőre el kell készülnie, és még szépnek is kell lennie. (Ehhez tudni kell, hogy a felső tagozaton a fiatalok még mindig nem használnak előre nyomtatott tankönyveket, viszont jegyzetelnek, és jegyzeteik, valamint rajzaik alapján kell önállóan összeállítaniuk az epochafüzeteket, amelyek gyakorlatilag tankönyvként szolgálnak a közismereti tantárgyak területén.)
A művészeti és kézműves tantárgyak tanítása a felső tagozaton ugyanúgy folytatódik, ahogy a gyerekek addig megszokták. A kézművesség keretében természetesen az elkészített tárgyaknak egyre igényesebbeknek kell lenniük, és egyre nagyobb erőfeszítéssel megmunkálható anyagból kell készülniük; ezt szolgálja például a bőr-és rézművesség. A drámatanítás fénypontja a tizenkettedik év végén bemutatásra kerülő színdarab, amit már a legszélesebb nyilvánosság előtt adnak elő a fiatalok.
Ezek természetesen csak felvillantott képek az akarati nevelésről. Meg kell azonban említeni még egy fontos momentumot: az akarat és az érzés kapcsolatát, illetve ennek a kapcsolatnak a fejlődését.
Amikor az akarat kizárólag az ösztönök, vágyak irányítása alatt áll, akkor még viszonylag fejletlen akaratról beszélünk. Amikor a cselekvésben a vágyak mellett szerepet kap a célirányos gondolkodás, akkor már egy fejlettebb akaratfajtát látunk, ami az iskolaérettség idején jelenik meg. Érettebb az akarat, ha megjelenik benne az ideák világának továbbfejlesztése, és a fiatal ebben az irányban keresi tevékenységének célját. Minden fiatal szeretne egy jobb, igazságosabb világot létrehozni. Az akarat morális karaktere akkor jelenik meg az emberben, ha vágyait úgy tudja irányítani, hogy Én-jéből szellemi valóság áramoljon a cselekvésről való döntésébe. Ilyenkor az ember morálisan cselekszik. Nem parancsból, nem félelemből, nem érdekből, hanem Én-jéből kiindulva morálisan. A következő alkalommal arról fogunk beszélni, hogy hogyan segíti elő a Waldorf-iskola a moralitás megjelenését a cselekvésben.