Forrás: http://www.aranyalmafa.hu/index.php?modul=1
Egyfajta ritmusról már az előző alkalommal szót ejtettünk: az emberi élet nagy, hétéves ritmusairól, a testi, a lelki és a szellemi fejlődés – úgy is fogalmazhatnánk: az akarat, az érzés és a gondolkodás – szempontjából.
A ritmus minden területen át-meg átszövi az ember életét.A fizikai emberi élet kezdetén, a fogantatáskor a vérkeringés ritmusa a meghatározó. A jelenlegi embriológiai kutatás már rájött, hogy maga a vérkeringés alakítja ki a szívet (megcáfolva ezzel azt a nézetet, hogy a szív nem más, mint egy beépített pumpa). Az anyatesten belüli fejlődésnek is megvan a maga ritmusa; a születéskor pedig a ritmikus összehúzódások jótékonyan hatnak az újszülött tapintóérzékére. A világra jött embernek újfajta ritmusokkal kell megismerkednie: az ébrenlét és az alvás, a nappal és az éjszaka ritmikus váltakozásával. Az étkezések, a fürdés, a pelenkázás, mind-mind olyan cselekvések, amelyek nagyon lassan, fokozatosan és kíméletesen elkezdik bevezetni az idő és tér nélküli világból érkező újszülöttet a földi ritmusok világába. Erre általában rá kell szánnunk a gyermek első életévét. Ez az első év sok szempontból nagyon fontos; most válasszuk ki közülük a mozgásfejlődést. Az egészségesen fejlődő csecsemő születéskori, irányítatlan mozgását szép lassan elkezdi uralni. Először a fejét tudja tartani, egyre többször sikerül a szájába venni az ujját, aztán megtanul hasról hátra, hátról hasra fordulni, aztán föl tud támaszkodni a karjaira, és elkezdi meghódítani a teret. Jó ritmusban, ügyesen és harmonikus mozdulatokkal kúszik, mászik, és hónapokig használja ezeket a mozgásformákat, egészen addig, amíg ezek elvezetnek a felegyenesedéshez, majd az álláshoz és a járáshoz. Az előző alkalommal szó volt arról, hogy a kisgyermek teljes egészében érzékszerv, és elsősorban utánzó lény, mégpedig kiszolgálatatottan utánzó, ami azt jelenti, hogy nem tudja nem utánozni a környezetét. A csecsemő esetében ez természetesen nem a környezetében történtekre, hanem a környezet minőségére vonatkozik. Elgondolkodtató, hogy manapság egyre több csecsemőnél tapasztalható a túl gyors mozgásfejlődés; nem lehet ez egyszerűen a felgyorsult környezet utánzása? Mindenesetre érdemes lenne tudatosan úgy szervezni az életet egy kisbaba körül – amennyiben ez lehetséges – hogy ne kelljen rendszeresen azt éreznie: „siessünk, siessünk!”
Az alvás és az ébrenlét aránya sokat változik az első életévben: a kisbaba egyre hosszabb szakaszokat tölt ébren a nap folyamán. Ez azt is jelenti, hogy egyre több mindent lát a nap történéseiből. Fontos tehát, hogy a napnak meglegyen a maga biztos, egyforma ritmusa. Első hallásra talán azt lehetne gondolni, hogy akkor „unalmas lesz az élet” a gyerek számára – ám ez tévedés. A kisgyereknek éppen hogy egészséges fejlődése miatt szüksége van arra a biztonságra, amit a napról napra ismétlődő ritmusok adnak. Nyilván nem percre pontos ritmusokról van szó, hiszen két bevásárlás sem tart ugyanannyi ideig, és lehet olyan nap, amikor még egyszer föl szabad ülni a hintára a játszótéren. De például az étkezések, a felkelés, a fürdés, az esti mese és a lefekvés közel azonos időpontban ismétlődő ritmusa nagy segítség a gyerekek egészséges fejlődésében, hiszen biztonságot ad.
Az alvás és az ébrenlét ritmusa kihat az egész napunkra. Természetesen előfordulhat, hogy egy rendesen átaludt éjszaka után is fáradtan ébredünk, ez azonban már jelzés: valamilyen egyensúly fölborult a szervezetben. Most azonban tekintsünk el ettől az esettől, és nézzük az alvás-ébrenlét egészséges viszonyát. Jó lenne tudni, mi történik velünk alvás közben. A régi hagyomány, amely a népnyelvben helyenként még föllelhető, egész jól tudta. Azt mondták a kisgyereknek, amikor lefektették aludni: „Most már beszélgess az angyalkákkal!” – és akkor is ezt mondták egymásnak a felnőttek, ha azt látták, hogy egy kisgyerek mosolyog álmában: „Beszélget az angyalokkal”. Annyi mindenestre megmaradt ebből a tudásból, hogy egy nehéz probléma megoldása esetén, döntéshelyzetben a felnőtt ember ma is azt mondja, ha teheti: „Alszom rá egyet.” Azaz: nem fogok most rögtön döntést hozni, megvárom, amíg rendeződnek a gondolataim. A tapasztalat azt mutatja, hogy reggel valóban „más fényben látja” az ember a megoldandó problémát. Egyelőre ne keressünk erre pontosan körülhatárolható magyarázatot; viszont gondolhatunk arra, hogy zeneszerzők megálmodtak dallamokat, költők verssorokat, sőt: tudósok vadonatúj gondolatokra, felfedezésekre jutottak álmukban. Mindehhez azonban az is szükséges, hogy a felkelés és a lefekvés ritmusa nagyjából azonos maradjon hosszú éveken keresztül. Orvosok kutatási eredményei támasztották alá azt a megfigyelést, hogy a legpihentetőbb az éjfél előtti alvás – igyekezzünk hát ebből minél többet juttatni a gyerekeinknek. Ezt átélhetjük nehézségként: „Még a hét végén sem tudok addig ágyban maradni, ameddig jólesik!” –, de átélhetjük segítségként is, hiszen az ember középső része, a mellkasi rendszer, az egész élet során ritmikusan működik, és a ritmikus szokásokkal éppen ezt a működést segítjük. A ritmustalan élet ugyanakkor elég könnyen vezethet a szívritmus zavarához – és akkor inkább a megelőzés az egészséges életritmussal.
Az óvodás gyermek egy újabb ritmust tanul meg: az „egyforma” napok most hetekké állnak össze, de ugyanakkor a Waldorf-óvodában a tízóraira kapott ennivaló, (hétfőn rizs, kedden árpa, szerdán köles, csütörtökön rozs, pénteken zab alapú gyümölcsös müzli), és a naponta változó foglalkozások (gyapjúkép-készítés, kerti munka, gyurmázás, kenyérsütés, festés) megadják egy-egy napnak a saját jellegét. Az évszakok változását az évszakasztal díszein kísérhetik figyelemmel a gyerekek – amellett persze, hogy mennyire kell felöltözni az udvari játékhoz, vagy sétához. Az év ritmusát pedig az ünnepek adják meg: a készülődés hangulata, magának az ünnepnek az átélése, és az ünnep hangulatának a továbbélése egy ideig – egészen addig, amíg el nem lehet kezdeni készülődni a következő ünnepre.
A Waldorf-iskolás gyermek életében új ritmusok csatlakoznak az eddigiekhez, például az epochák ritmusa. Három-négy hétig minden reggel ugyanazzal a dologgal foglalkozni: formarajzzal, számolással, a betűk világával; ez lehetővé teszi, hogy a gyerek érdeklődéssel forduljon az új megismernivaló felé, elmélyedjen benne, majd elengedje, hogy egy másik dolognak szentelhesse a figyelmét. Jogosan vetődhet fel ezen a ponton az emlékezés és a felejtés kérdése. Ha a gyerek három hétig tanulja a szorzást, aztán hat hétig nem gyakorolja, mert másmilyen epochái vannak, akkor biztosan el is felejti, amit megtanult – gondolhatja az ember. Ez részben igaz is. De gondoljuk meg: a felnőtt ember is „elfelejtette”, hogy hogyan kell írni a betűket, vagy hogyan kell sebességet váltani az autóban. Ez azt jelenti: nem kell ezekre figyelnie többé, mert a megtanult cselekvések automatizálódtak.
A felejtés ebben az esetben azt jelenti, hogy az ismeret mélyen belemerült – pontosabb szóhasználattal élve: beépült – a testbe, és a tanulásra használható erők most újból készen állnak arra, hogy ismereteket vegyenek föl, mégpedig anélkül, hogy ezzel túlterhelnénk a szervezetet, illetve erőket vonnánk el a szervezet fejlődésétől. Az epochális oktatás többek között azért hasznos, mert megteremti az emlékezés és a felejtés egészséges ritmusát.
Az epochán, illetve a főoktatáson, ezen a kétórás időtartamú foglalkozáson belül természetesen szintén sokféle ritmus van.
Először is itt van mindjárt a ritmikus rész. „Tiszta óvoda!” – mondják néha a túl intellektuális gyerekek, miközben körben állva egy vers ritmusára tapsolnak, ugranak, sétálnak, előre-hátra járva számolnak tízig, huszonnégyig, vagy éppen a babzsákot dobják a levegőbe százszor is egymás után. Énekelnek, furulyáznak, körjátékokat játszanak, és mindeközben nem csak a ritmusérzékük, hanem a mozgáskoordinációjuk, az egyensúlyérzékük, a hallásuk, a látásuk, a szociális intelligenciájuk is fejlődik.
A ritmikus rész után a gyerekek leülnek az iskolapadba. Az élénk, mozgásos tanóra-rész után most a nyugalmasabb, befogadóbb, másfajta aktivitást előhívó rész, fogalmazhatjuk úgy is, hogy az epochális rész jön el. Ez a rész általában füzetmunkával záródik. A füzetmunka után a mesélés következik: a kéz aktivitása után a végtagok most pihenhetnek, ez a képzelőerő aktivitásának az ideje. Ebben a váltakozó tevékenységeket hordozó órafelépítésben a belégzés-kilégzés ritmusa figyelhető meg.
Az új ismeret megtanításának is pontosan megtervezett ritmusa van. A ritmus az akarat-érzés-gondolkodás hármasságának egymásra épülését szolgálja. Az első nap a cselekvésé, a tapasztalatszerzésé. Ezután jön az éjszaka. Az alvás szerepe nagyon fontos, a Waldorf-iskola kifejezetten épít arra, hogy a gyerekek ne csak fizikailag kipihenten érkezzenek reggel az iskolába, hanem egyre inkább képessé váljanak arra, hogy nappali élményeiket belevigyék az éjszakába. Valamennyiünknek van tapasztalatunk arról, hogy elalvás előtt az emberben fölmerülnek az aznapi események, élmények. Az iméntiekben már említettük az éjszakai alvás jótékony, gondolkodásrendező hatását. Természetesen ez az eredmény csak akkor várható, ha a gyerek csöndben, nyugodt körülmények között alszik el, például nem szól a közelében televízió, CD-játszó, stb. A következő nap az emlékezésé, hiszen az előző napi tapasztalat valamilyen érzést hívott elő, és ez nyomot hagyott a lélekben; azután újra egy éjszaka, és a harmadik napon meg lehet fogalmazni az új ismeretet. A betűtanítás gyakorlatában ez például azt jelentheti, hogy az első napon a tanító mesél egy hídról, amin a mesehős átkelt, vagy amit éppen ő épített föl; ilyenkor a gyermek aktív alkotó fantáziával követi a történetet, majd le is rajzolja. A második napon visszaemlékezik: „Mitől is fáradt el annyira a legkisebb királyfi, hogy csak úgy remegett a lába?” „– Hidat épített a folyón, hogy át tudjanak menni a másik oldalra!” – és ekkor már csak a híd képe kerül a füzetbe, a harmadik napon pedig a H betű.
Mielőtt azonban elmélyednénk a Waldorf-iskola metodikájának kérdéskörében, forduljunk vissza az emberi élet ritmusaihoz. Az alvás és az ébrenlét váltakozik az emberben; van azonban két olyan ritmus bennünk, ami egész életünk során, megszakítás nélkül működik: a szívverés és a légzés.
A kisgyereknek a lélegzése és a szívverése is gyorsabb, mint a felnőtt emberé, arányuk is egészen más. Tíz éves kor körül ez azonban gyökeres változáson megy keresztül. Tegyünk egy próbát: figyeljük egy percen át a lélegzetvételünket, számoljuk meg, hogy hányszor veszünk levegőt percenként. Megtehetjük ugyanezt egy percnyi élénk mozgás után, és számoljunk átlagot a két értékből: nagy valószínűséggel 18 körüli eredményt kapunk. Most pedig számoljuk meg a pulzusunkat; ez egy felnőtt ember esetében általában percenként 72-es értéket ad. A két szám, tehát a lélegzetvétel és a szívverés percenkénti aránya: 1:4. Ez a felnőtt emberre jellemző arány alakul ki a gyermekeknél a tíz éves életkor környékén.
Ennek a ritmusnak és aránynak felel meg a tanításban, hogy az ötödik osztályban találkoznak a gyerekek az időmértékes verseléssel a görög költészet kapcsán.
Ez egy, az emberre jellemző mikrokozmikus ritmus. Ezek a ritmusok azonban sohasem önkényesek, pláne nem „véletlenek”, hanem valamely nagy, makrokozmikus ritmus tükröződései. Számoljunk egy picit! Egy perc alatt átlagosan 18-szor veszünk levegőt; ez egy óra alatt 60×18, azaz 1080 lélegzetvételt jelent, egy nap alatt pedig 24×1080, azaz 25.920 lélegzetvételt. Érdekes módon éppen ennyi idő szükséges ahhoz, hogy a Nap egy teljes kört megtegyen a csillagképek előtt – ezt hívta Platon kozmikus évnek.
Ez a kis kitérő csak azt próbálta szemléltetni, hogy a Waldorf-iskola esetében többről, másról van szó, mint egyszerűen csak egy gyerekbarát iskolaformáról, módszertanról. Most pillantsunk rá az emberi lény felépítésére a ritmusok szempontjából.
Eddig az ember középső részéről, a mellkas-részről, a ritmikus részről beszéltünk. Légzésünk és szívverésünk megváltozik, ha valamilyen lelki élmény ér minket: elakad a lélegzetünk, ha megijedünk, szaporább lesz a szívverésünk, ha izgulunk valamiért. Mondhatjuk, hogy az ember középső részével a lélek van a legerősebb kapcsolatban. De mi létezik ezen kívül az emberi lényben? „Test, lélek, szellem” – mondják az olvasott, és gyakorlott szülők. Nézzük meg ezeket a részeket közelebbről, a maguk ritmusa szerint.
A fizikai test megszületését minden évben megünnepeljük. Ilyenkor szokták az édesapák odaállítani a gyereket az ajtófélfa mellé, és egy kis vonalkával megjelölni, hogy mennyit nőtt egy év alatt. Ezek a vonalkák a kedves emlékeken kívül azt is megmutatják nekünk, hogy a fizikai test éves ritmusokban él.
A lélek ritmusára abból tudunk következtetni, ha belegondolunk: milyen más hangulata van egy hétfőnek, mint egy vasárnapnak, egy pénteknek, mint egy keddnek. A napok nevében megint csak ősi tudás tükröződik: a hétfő sok nyelven a Hold napja, a kedd Marsé, a szerda Merkúré, a csütörtök Jupiteré, a péntek Vénuszé, a szombat Szaturnuszé, a vasárnap pedig a Napé. Az ember lelke – Waldorf-pedagógiai nyelven többek között: érzés-teste – ebben a heti ritmusban él. Ezt a ritmust követte a régebbi időkben a ház körül végezhető munkák rendje; megvolt a kenyérsütés napja, a nagymosás napja, és így tovább.
Az ember fizikai testét életben kell tartani. Ha kevesebb az az erő, amely működteti: gyengeséget érzünk, rosszabbik esetben elájulunk. Ha tartósan hiányzik: az ember fizikai testét felépítő anyagok elkezdenek a maguk törvényszerűségei szerint működni, azaz felbomlanak. Belegondolhatunk abba, hogy milyen ritmus felel meg ennek az „életbentartó erőnek” – a Waldorf-pedagógia nyelvén sokszor élettestnek nevezett részünknek. Ez a havi ritmus, amiről főleg a nőknek vannak tapasztalataik.
De ki lakik ezekben a burkokban, vagy testekben? Az előző alkalommal beszéltünk arról a fontos időpontról, amikor a kisgyerek először mondja önmagára, hogy: „Én”. Milyen ritmusban él az Én itt a földön? Az imént beszéltünk az ébrenlétről és az alvásról. Ha alszunk: nem tudunk arról, hogy „én vagyok”, nem tudunk gondolkodni, akaratlagosan cselekedni. Az Én jelen-nem-létét jelzi, hogy ha egy kisgyerek fölriad éjszaka, nem elég neki, hogy átmehet a felnőtt szobába, vagy átbújhat a szülei ágyába: föl is kell keltenie őket, amíg teljesen éberek nem lesznek, mert a kisgyerek pontosan érzi, hogy csak akkor van jelen az Én. Ez egyben meg is mutatja nekünk, hogy az emberi Én a napi ritmusban él.
Ezek azok a ritmusok, amelyeket mindenki megfigyelhet saját magán. Működnek azonban olyan ritmusok is bennünk, amikről nincs ilyen közvetlen tapasztalatunk (így ezen a ponton most csak a kutatási eredményekre tudunk támaszkodni). A táplákozáskutatók foglalkoznak a táplálékfelvétel-és lebontás ritmusaival. Kutatásaik azt mutatják, hogy órákban mérhető az anyagcsere-rendszer működése; a gyomor például hat óra leforgása alatt teljesen kiürül. A leggyorsabb ritmussal azonban azok a tudósok találkoztak, akik az agyműködést vizsgálják. Az agy, illetve az idegi-érzékszervi rendszer működése kapcsán ezredmásodperces ritmusokat fedeztek föl. Ahhoz, hogy az idegi-érzékszervi rendszert ne terheljük túl, fontos, hogy csak emészthető mennyiségű inger érje, hiszen mérhető, hogy milyen „rohamtempóban” dolgozza föl ezeket. Az emésztőrendszer is tiltakozik, ha túl sok, vagy túl erős inger éri, vagy ha állandóan ingerlik, és nem tud megpihenni, nem tud igazán, megfelelően emészteni. Ám ez a tiltakozás általában látványos, erősen érzékelhető. Megmutatkozhat egy heveny reakcióban, de akár krónikus betegséghez is vezethet. Ezekben az esetekben diétához szoktunk folyamodni, illetve megpróbáljuk úgy szervezni az étrendünket, hogy az minél jobban közelítsen az egészséges táplálkozáshoz. De mi történik, ha az idegi-érzékszervi rendszert terheljük túl az állandó ingerléssel? Hogyan tiltakozik, vagy hogyan védekezik ez a rendszer? Tapasztalataink szerint egyrészt a gyerekek „túlpörögnek”, másrészt gyakran unatkoznak, mert nem tudnak igazán kreatívan játszani, valójában azt várják, hogy valaki, vagy valami mindig szórakoztassa őket, ez a passzivitás pedig károsítja az akaratot. A Waldorf-pedagógia éppen azért igyekszik mindenben: a napirendben, a tanítási órák felépítésében, a hetek rendjében, az epochák ritmusában, az ünnepkör átélésében a jó ritmust megteremteni, hogy a gyerek mikrokozmikus ritmusai egészségesen működjenek.
A ritmusok kapcsán az imént említettük az akaratot. Az akarat fejlődésének, erősítésének, nevelésének kérdésköre alapvető a Waldorf-pedagógiában; ezzel fogjuk folytatni a következő alkalommal.