Miért szeretnék Waldorf-szülő lenni?

Forrás: http://www.aranyalmafa.hu/index.php?modul=1

A címben feltett kérdés két további kérdést vonz maga után: az egyik az, hogy miben különbözik a „Waldorf-szülő” a többi szülőtől, akinek már óvodás, vagy iskolás korú gyermeke van, a másik pedig az, hogy miért akartunk egyáltalán szülővé válni?Kezdjük a második kérdéssel. A szülővé válásnak több oka is lehet. Lehet, hogy én szeretnék gyermeket. Magamnak. Mert úgy érzem, hogy az életem csak akkor lesz teljes, ha gyermekem is van. Jobb esetben mi érezzük ugyanezt. Karinthy Frigyes „A vak szobrász” c. novellájában a szobrász minden tehetségét latba veti, hogy megalkossa a saját mását, egy képmást, ami akkor is őrzi majd a vonásait, amikor ő már nem lesz. És nem sikerül. Nem sikerül, egészen addig, amíg a szobrász meg nem ismerkedik egy asszonnyal, AZ asszonnyal, akinek a bensejében ezután kilenc hónapig alkot a vak szobrász – és megszületik a kisfiú, akinek vonásaiban, mozdulataiban, hajlamaiban tovább él az apa.

Mindezek azonban csak külsődleges válaszok. Valójában, ami olyankor működésbe lép, amikor az ember szülővé akar válni: a szeretet. Mégpedig nem csak az egymás iránti szeretet, hanem az iránt a valaki iránti is, aki még nincs. Legalábbis nincs a látható világban. Azután amikor a gyermek megérkezik a látható, tapintható, hallható, szagolható, és egyéb ingerekkel teli világba, akkor általában minden, vagy legalább is sok minden másképpen van, mint ahogy elterveztük. A szobát már átrendeztük, hogy elférjen benne a kiságy meg a pelenkázó, de most át kell rendeznünk az életünket, mert megjelent benne egy új ember, és nekünk – lehetőségeink, és belátásunk szerint –  az ő igényeihez kell szabnunk a magunkéit. Ez kezdetben lehet fárasztó, de nem túl nehéz. A kisbaba általában hangos sírással jelzi, ha valamire szüksége van: enni kíván, vagy aludni szeretne, vagy fáj a pocija, vagy egyszerűen csak szüksége van egy kis ölelgetésre, babusgatásra, testi közelségre. De mi történik később? Honnan tudja az ember, hogy mivel tesz igazán jót a gyermekének? Az orvosok és védőnők tanácsai ebben az ügyben időről időre változnak, és amit nagy bizonyossággal állítottak tíz évvel ezelőtt a szakemberek, az lehet, hogy ma már semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nagyjából ugyanez a helyzet a babaápolásról, a kisgyermekek fejlődéséről, és a gyermeknevelésről szóló könyvekkel is. Utóbbiból meglehetősen széles a kínálat, és szülő legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy melyikre hallgasson, ha igazán jót akar a gyermekének, nem csak most, hanem egész későbbi életére is jót.

És most léptünk az első kérdés területére. Miért akarunk Waldorf-szülők lenni? Mert a Waldorf-pedagógia olyan nevelési-tanítási rendszer, (tudomásom szerint az egyetlen), amelyik teljes egészében az emberi lény megismerésére épül. Mi pedig szeretnénk megismerni azokat a folyamatokat, amik az emberi életre általában jellemzőek.

A Waldorf-iskolában a szülő is állandóan tanul:

új szociális minőséget azzal, hogy szülői közösséget hoz létre, amelyik fenntartja és működteti az iskolát;

új képességeket, például azáltal, hogy a Szülői Esteken művészi munkát végez az osztálytanítóval: például fest, vagy formarajzol;

új ismereteket az emberről – folyamatosan, az egész Waldorf-iskolai élet alatt.

Waldorf-szülőnek lenni – ebből a szempontból – elsősorban lehetőség. Lehetőség arra, hogy megtudjuk: mire van valóban szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy testileg, lelkileg és szellemileg is egészségesen fejlődjön.

Persze vannak olyan erőteljes jelek egy ember fejlődésében, amit mindenki ismer: ilyen például a dackorszak; az iskolaérettség kora, amikor a gyereknek kipotyognak a tejfogai és nem akar többé óvodába menni; a kamaszkor; a fiatal felnőttek hely-és társkeresése; a középkorú ember erőteljes szerepvállalása az élet legkülönbözőbb területein; a „kapuzárási pánik”; és az idős emberek gyakran visszahúzódó, néha bölcs, néha nehézkes életvitele. Csakhogy mindez nem nyújt elég fogódzót a különböző életkorokkal járó problémák megértéséhez és megoldásához. Nekünk azonban lehetőségünk van arra, hogy mélyebben beletekintsünk az emberi élet rövidebb és hosszabb korszakainak jellegzetességeibe.

Rudolf Steiner nagy, hétéves korszakokra bontva tárgyalta az emberi élet menetét. Ezeken a hétéveken belül természetesen vannak rövidebb, nagyon fontos szakaszok, főleg az első 21 évben. Nézzük azonban először a nagy szakaszokat.

Az első hét életévében az ember elsősorban utánzó lény, mégpedig kiszolgáltatottan utánzó. Annyira szorosan össze van kötve a környezetével, hogy ami a környezetében lejátszódik, az benne is megtörténik. Bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy egy kisgyereket nem lehet becsapni: ha szomorúak vagyunk, de mosolyogva lépünk oda hozzá, biztos, hogy sírni kezd, vagy, ha már tud beszélni, megkérdezi, hogy mi a baj. Azt is fontos tudni, hogy a kisgyermek szervei képlékenyek, működésük pedig még nem alakult ki teljesen; aszerint fog alakulni, hogy milyen ingerek érik a környezetből. Egy példa: nem-Waldorf-pedagógiai kutatások jutottak el az „intelligens magzat” fogalmához, ami itt elsősorban érzelmi intelligenciát jelent, tehát azt, hogy a külvilág ingereire a gyermek már pocaklakó korában is örömmel, vagy elutasítással, esetleg félelemmel reagál. A hallás például már a húsz hetes magzat esetében is aktív, és koncertlátogató kismamák beszámoltak arról, hogy kisbabájuk milyen mozgással válaszolt az őt ért hangingerekre. Mozart és Bach harmonikus, nyugodt mozdulatokat váltott ki belőlük, a rockzene ellen erőteljes rugdalózással tiltakoztak – de persze nem volt módjuk kikapcsolni az erősítőt. A megszületés után még inkább módunk van figyelni arra, hogy a gyermekhez ne érjenek túl erős ingerek, egyszerűen annak érdekében, hogy a szívverése, a légzése minél hamarabb tudjon harmonizálódni, az idegrendszere pedig minél nyugodtabban tudjon fejlődni. Az utánzás természetesen nem csak a fizikai, hanem a lelki-szellemi ingerek területén is működik. Az újszülött szobájába lépve mindenki érzi, hogy ez a gyermek egy másfajta világból érkezett hozzánk. Belépve a felnőttek elcsendesülnek, és mosolyogni kezdenek. Ez egy jel. Annak a jele, hogy abban a világban, ahonnan a gyermek lénye érkezett, tisztaság van, lelki-szellemi értelemben véve is, tehát nincs hazugság, harag, semmiféle negatív érzelem. Erre a burokra még sokáig szüksége van a gyermeknek egészséges fejlődése érdekében. Ezen a burkon belül teszi meg a kisgyermek igen rövid idő alatt a három legfontosabb emberi lépést: megtanul járni, beszélni és gondolkodni. Ezen idő alatt pedig egyszer csak azt mondja magára, hogy: én. Nagyjából ez az első három évet átfogó ív. Az „én”-mondással jár együtt a „nem”-mondás és a bizonyos dackorszak – de  miért? Mert bár a kisgyerek továbbra is össze van kötve a világgal, mégis, ez a szoros kötelék elkezdett felfesleni abban a pillanatban, amikor „én”-t mondott magára. Az „én” mindig egyedül van. Radnóti így írt erről:

„Én én vagyok magamnak.

Neked én te vagyok.”

Egyszóval ettől a pillanattól kezdve a világ elkezd bonyolultabbá válni a kisgyermek számára. A szülők ennek tudatában empátiával és türelemmel fordulhatnak még hisztiző gyermekük felé is, (ami természetesen nem azt jelenti, hogy a gyerek „kihisztizheti” magának, amit akar), és így károsodás nélkül esik át ezen a perióduson. Három és fél éves kora körül a gyermek annyira megerősödik, hogy elválhat a szülői ház biztonságától annyi időre, amennyit egészségesen az óvodában tölthet: azaz egy fél napra.

A Waldorf-óvoda, illetve a Waldorf-óvónő sok mindenre ügyel. Például arra, hogy egy nagyon pontos napi, illetve heti ritmust éljen meg a gyerekekkel. Ez a pontosság a tennivalók egymásutánjából fakad, semmi köze sincs a külsődleges fegyelemhez. Az óvodában a gyerek csupa olyan tevékenységet lát az óvónőtől, amelyet érdemes utánozni, akár festésről, akár cipósütésről, akár babakészítésről, vagy éppen fonalgombolyításról van szó. Az óvodások vegyes életkori csoportban élnek együtt; az egész olyan, mint egy nagy család, amelyben az édesanya figyelme, és értelmes, lényege szerint utánozható cselekvéssora tölti ki, strukturálja a napot. Az utánzás és az egészséges ritmus elsősorban a gyermek testiségére hat. Ebben a folyamatban erők szabadulnak föl; olyan erők, amelyeket tanulásra lehet használni. Megjelenésük meglátszik a gyerek alakján, (a kisgyerek megnyúlik, és eltűnik róla az óvodásokra még jellemző „babapoci”), a fogváltáson, a gyerek viselkedésének megváltozásán (képes lesz megtervezni a játékait, például egy várépítést, ami több napig is eltarthat) – és nemsokára kezdetét veszi a második hétéves periódus.

A héttől tizennégy éves korig terjedő időszakban lassan visszaszorul az utánzás; helyét a tekintély veszi át. Az első – és kicsit még a második – iskolaévbe még belefénylik az óvodáskornak a teremtett világhoz és a felnőttekhez való, szeretetteli viszonya; de azután jön a harmadik osztály, a kilenc éves életkor. A gyerek „kiesik a Paradicsomból”, már nem érzi magát összekötve a szellemi világgal. Most a felnőtt iránt érzett tisztelet az az erő, ami tovább tudja segíteni a fejlődésében. Csakhogy ez a tekintély nem jelenik meg magától. Ezt a felnőttnek kell kivívnia saját belső tartásával, a gyerek minél jobb megismerésére való törekvésével, állandó figyelmével. Továbbra is rendkívül fontos a gyermek életében a ritmus szerepe. A megszokott ritmus segít a gyereknek például abban, hogy szép fokozatosan „belenőjön az időbe”. Időben fölkelni: ez azt jelenti, hogy van idő leülni a terített asztalhoz reggelizni. Az iskolába megérkezni: ez azt jelenti, hogy ha gyalog megyünk, akkor – amíg lehet –, fogjuk egymás kezét és beszélgetünk; ha autóval megyünk, akkor abban nem szól a rádió, vagy a CD, vagy bármi. Még Mozart sem. A gyerek ugyanis most már egyre tudatosabban tanulja a felnőtt életet, azaz most tanul figyelni is. De hogyan figyelünk egymásra, ha közben mindig szól valami? Vagy: hogyan figyelünk Mozartra, ha közben túlkiabáljuk? Nem is beszélve egyéb hanghatásokról. Arra is gondolnunk kell: ha bármely rádiót, vagy most divatos zenét hallgat a gyerek már reggel – hogyan fogja utána az osztályban elmondani a fohászt?

A Waldorf-iskola módszertana lehetővé teszi a tanár számára, hogy a tanítás egész menetét is jó ritmus hassa át. A túl korai intellektuális nevelés kifejezetten káros még az iskolás korban is. Igaz, hogy az emberből felszabadultak olyan erők, amelyek tanulásra használhatók, de nem mindegy, hogy hogyan. A felszabaduló erőknek a jó ritmusban, sok ismétlődéssel történő tanítás felel meg. A mindennapos főoktatás, azon belül az életkorilag változó hosszúságú ritmikus rész, a hagyományos értelemben vett tanítás és a mese-illetve történetmondás segíti az akaratlagos és az önkéntelen figyelem váltakozását épp úgy, mint a különféle, hol a végtagok, hol a fej aktivitását megkívánó tevékenységekét. Nagyjából ez képezi a ritmusos tevékenységek kereteit. Mindaz, amit a gyermek ebben a második hétéves szakaszban tesz, – és amit körülötte tesznek – elsősorban a lelkére hat, hiszen ez a hét év a lelki erők, az érzések érésének ideje. Fontos ezért, hogy mindaz, ami az iskolában történik, művészi módon történjen. Aminek lelki, érzésbeli alapja van, abból könnyen lesz később kristálytiszta ismeret; de ha ez az alap hiányzik, az intellektus üres marad – és nagyon sok „megtanult” ismeret egy-kettőre feledésbe merül. A második hétéves szakasz vége felé, a 12. életév körül kezdődik az intellektus megjelenésének időszaka. Ezt tükrözik a főoktatásba újonnan belépő tantárgyak is: fizika, ásványtan, geometria – és persze az eddigi tantárgyak tanítási tartalmai.

A harmadik hétéves szakasz 14-21 éves korig tart. A test és a lélek után a szellemi fejlődés, a gondolkodás fejlődése lép előtérbe. Mivel a Waldorf-középiskola 4+1 éves (a +1 év az érettségi vizsgára való felkészülés ideje), ennek a szakasznak a nagyobbik részét is a Waldorf-iskolában töltik a fiatalok. A második hétéves szakasz tekintélytisztelete azonban ebben az életkorban szükségszerűen átalakul. Amit most tisztelni tud a diák, az a tanár szaktudása. Ha a második hét évben a tanárnak elsősorban művésznek kell lennie, akkor a harmadik szakaszban tudósnak. Ezért fontos, hogy az első nyolc iskolaév osztálytanítói rendszere után most átvegye ezt a szerepet a szaktanári rendszer. A tizenkettedik év végén a fiatalok egy nagyobb lélegzetű, tudományos, vagy gyakorlati és művészi elemet egyaránt tartalmazó összefoglaló munkával zárják a tanulmányaikat – de persze a következő évben ott van még az érettségi vizsga.

Az iskolai évek lezárultával azonban nem zárulnak le az ember hétéves életszakaszai.

21 – 28. évig tart, amíg a fiatalok továbbtanulnak, pályát kezdenek, társat választanak maguknak.

28 – 35. éves korig az ember fölépíti a saját egzisztenciáját: család, lakás, munkahely. És persze erre az időre esik az emberi élet „tengely-ideje”, a 33. életév, „az emberélet útjának fele”.

35 – 42. éves korig nehéz időszak szokott következni; már van az embernek családja, munkája, valamilyen lakása – mi lesz ezután? Ezt kell fenntartani? Már nem következik semmi új? Ezeket a kérdéseket a média és a reklámipar igen hamar érzékelte, és változatos, bár nem túl pénztárcakímélő megoldásokat kínál rá. Igaz, hogy ezek ál-megoldások, de mire az ember rájön… Természetesen van segítség az ál-megoldásokkal szemben: az ember ebben az életkorban már képes rátekinteni eddigi életútjára, sorsára, és ezáltal meg tudja fogalmazni magának az eddigi életút-építésen túlmutató életfeladatát.

A most következő életszakaszok szinte tükörképei a már lezajlott szakaszoknak – természetesen átalakult képek, hiszen átalakulnak az emberi erők is.

42 – 49. éves korig a lelki élet már bizonyos egyensúlyba jut, és az ember lehetőséget kap arra, hogy kiegyensúlyozottan tudjon tevékenykedni a szociális életben. Sok mindent megtehet ekkor, ami a harmadik hétéves életszakaszban ideaként fölmerült benne, de még nem állt módjában, hogy meg is valósítsa. (a harmadik hétéves szakasz erőinek átalakulása)

49 – 56. éves koráig az ember életerői mintegy átteszik működési területüket az emberi testi-fizikai reprodukcióról a szellemi alkotóképesség felé. Újfajta életmód, életstílus, mondhatnánk, hogy az élet művészi kialakulása jelenhet meg ebben az időszakban. (a második hétéves szakasz erőinek átalakulása)

56 – 63. éves korig egyre erőteljesebben fordulhatunk a szellemi élet felé. Az életerő ebben az időszakban már csökkenő tendenciát mutat; a szellemi erő viszont egyre növekedhet az emberben.

Az ezután következő éveket „kegyelmi éveknek” is szokták hívni. Hetven évnyi élettapasztalat és szellemi munka birtokában az ember sok földi kötelezettségtől, egzisztenciális problémától megszabadultan, befelé fordultan, de mégis a többiek javára képes tevékenykedni.

Mindezek természetesen csak lehetőségek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az életút világos,vagy fényes oldala, és emellett mindig ott áll a sötét, a kísértő oldal. Az emberből egész élete során szabadulnak föl erők; magán az emberen múlik az, hogy ezeket az erőket hogyan használja föl. Azt azonban fontos tudni, hogy a föl nem használt erő nem csökevényesedik el, hanem az ember ellen fordul.

Ez természetesen csak egy igen vázlatos áttekintés az emberi életút állomásairól. Nem csak az individuális különbözőségek hiányoznak belőle, hanem például azoknak a lelki-szellemi erőknek a bemutatása is, amelyek jelenléte meghatározó az egyes életkorokban. Ám a címben megjelenő kérdésre itt az egyik válaszlehetőség: többek között azért szeretnék Waldorf-szülő lenni, mert érdekel az ember. A Waldorf-iskolában a szülők változatos keretek között (előadások, szülői estek az osztályban, művészeti tevékenységek) találhatnak lehetőséget arra, hogy az évek során több szempontból is megismerjék az emberi lény testi-lelki-szellemi jellemzőit, törvényszerűségeit.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 5.0/5 (1 vote cast)
VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0 (from 0 votes)
Miért szeretnék Waldorf-szülő lenni?, 5.0 out of 5 based on 1 rating

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük