Gondoljuk csak végig, miféle elképzelés az, hogy úgy akarunk felnevelni egy gyereket, hogy sose érje fájdalom. Máris egy narkotikummal kezdenénk: gondoljunk arra, hogyan szokás ma mesét mondani a gyerekeknek. Milyen gyakran fordul elő, hogy átalakítjuk a meséket; mert az ugye borzasztó, ha a gyerek ijesztő történetet hall? Igaz, milyen gonosz a farkas? És még a hasát is felvágják, ami egyenesen hátborzongató. A gyermeknek tilos fájdalmat vagy aggodalmat okozni! Mindennek habkönnyűnek kell lennie. De mihelyst a gyerek a saját útján kezd járni, a másik oldal szélsőségesen jelentkezik. A két oldal kéz a kézben jár, az ember a másik oldalt is meg akarja tapasztalni. Minden jó népmesében az a nagyszerű, hogy ezek a szélsőségek együtt jelennek meg, ami megfelelő az életérzéknek, a gyermek egész lényének. Minden népmesében tökéletes egyensúly van a boldogság és a szomorúság között, és a jó végül mindig felülkerekedik. Ezek a félelmetes, ijesztő részek létfontosságúak a mesében. A gonosz mostohát agyon kell ütnie egy hatalmas malomkőnek. Hát ez nem örvendetes? Mi más módon kellene elpusztulnia a gonosznak? Nem kell mindezt szó szerint vennünk. A gyermek sosem a szó szerint vett malomkövet képzeli el. Bárki is állítja ezt, képtelenséget mond. A gyermek a meséket még egész lényével élvezi. És ebben egyensúlynak kell lennie a negatív és a pozitív oldal között. A népmesék mindig csodálatosan vannak megkomponálva: csak a végén lélegezhetünk föl. A gyermek csak akkor lesz úrrá aggodalmán és izgalmán a megfelelő módon, ha a mesét eredeti formájában mondjuk el, anélkül, hogy szépítgetnénk a szavakat, pontosan úgy, ahogy az eredetileg volt. Még akkor is, ha a felnőttnek ez durván hangzik, mert a gyerek számára még a „durva” szó sem létezik. Mint ahogy a gyereknek éreznie kell az éhséget és a szomjúságot, éppúgy át kell élnie az éhséget és a szomjúságot a mesében is. Ez nem jelenti azt, hogy szentimentális módon túl kellene dramatizálnunk a történeteket. Éppen hogy minél tényszerűbben kellene mondjuk, mert ez hívja elő a gyermekben a képeket. Az viszont fontos, hogy a mesélő bensőséges kapcsolatban legyen ezekkel a képekkel. Így a gyerekben nagyon korán működni tud az életérzék. Sajnos egyre kevesebb anyában él az az ősi tudás, hogy felismerje, a kisbabának szüksége van arra, hogy sírjon. Mindig megijeszt, amikor egy anya azt mondja: „Olyan csodás a gyermekünk, sohasem sír!” Ez máris nagy aggodalmat kelt bennem. Ez azt jelenti, hogy valami nincs rendben a gyermekkel. Természetesen nagyon szomorú, amikor egy gyerek sír, de ekkor tudhatjuk, hogy egészséges. Ezt az örömteli szopás hangjaiból is hallhatjuk, ami a sírást követi.
A fájdalomnak köszönhetően az ember megtanul uralkodni magán. Megtanulja, hogy időnként várni kell. Azonnal az evéshez látunk, vagy tudunk várni egy keveset? El tudunk mondani egy rövid verset vagy imát, vagy máris nekiesünk a tálnak? Ezek a dolgok nagyon mély gyökerűek. Az életérzék azokból a legmagasabb szférákból ered, melyekről régen tudták, hogy ott lényegtelen, mit tartunk igaznak vagy nem igaznak. Ezek a fogalmak még a gyermek számára sem léteznek. Mi az értelme a hazugságnak egy gyerek számára? Jóval késűbb érti csak meg, mi az, hogy hazugság. „Mindig meg kell mondani az igazat a gyermeknek” tartja sok szülő. „Mert persze a gólya nem létezik.” „Milyen gólya nem létezik?” – kérdezem ilyenkor. Azt gondolják, hogy a gyermeknek a mama hasát kell figyelnie, mert ott van a baba. Tudják, életem során néhány szülésnél közreműködhettem, és még mindig magam előtt látom, ahogy a gyermek előbukkan az anyából. Igen, a test mindez, persze. Semmi kétségem efelől. De ki a csuda hiszi azt, hogy a gyermek maga valóban az anya testéből jön? Lehet ilyen butaságot elhinni? A gyermek nem a testből érkezik. Épp ellenkezőleg, a testbe kell megérkeznie. De akkor honnan is érkezik a gyermek? Erre a kérdésre régen mindig az volt a válasz: egy angyali lénytől, egy magasabb teremtménytől. Természetesen nem mondhatjuk azt a gyermeknek, hogy „egy magasabb teremtménytől”, de ahol vannak még gólyák, rámutathatunk egyre, mondva: „ő hoz el téged”. Ezt persze elfelejtettük, hiszen manapság már külföldre kell mennünk ahhoz, hogy gólyákat lássunk. Pedig akkor valóban meggyőződhetünk arról, hogy angyalokhoz hasonlók, amikor hatalmas szárnyaikkal városok és völgyek fölött repülnek el. Csodálatos ezt látni. És akkor már érthető, hogy ez a gólyamese nem áll olyan távol a valóságtól.
Láthatóan az életnek ezekről a törvényeiről teljesen elfelejtkeztünk. Az emberek szinte semmit sem tudnak már az életről. Az életérzékben az a nagyszerű, hogy még mindig megmutatja az embernek, milyen magasrendű lény is ő. Ahogy azt már mondtam, a tapintási érzéken keresztül megmutatkozik, hogy elhagytuk az isteni világot, de úgy, hogy még mindig tudunk emlékezni rá, vágyni arra, hogy újra egyesüljünk vele. Az életérzék pedig – amely végső soron a fájdalomról tanít – kulcsot ad ahhoz a kapuhoz, amely a lélek világából abba a világba vezet, ahol magasabb lényünk van otthon. Valóban sokat megérthetünk korunkról – és hogy miért ennyire lelkiismeretlen -, ha felismerjük, mennyi baj származik abból, hogy hajlamosak vagyunk mindent egyenrangúnak tekinteni, nem engedjük, hogy létezzen szomorúság és így tovább. Ezzel persze egy másfajta szomorúságot hívunk életre. Amikor lezárunk egy teafőzőt és forr benne a víz, a gőz úgyis utat talál valahogy, hogy kijusson.
Az úgynevezett „tekintélyellenes” nevelési stílus is hozzájárul ahhoz, hogy erőtlenné tegye a gyerekeket. Azok, akik mindig azt csinálnak, amit akamak, és minden szeszélyes kívánságukat teljesítik, később a legkísebb kihívástól is visszariadnak.
Itt visszajutottunk a narkotikum kérdéséhez. Ez is egyfajta fájdalom. Azok az emberek, tudnak mit kezdeni a hétköznap fájdalmaival, el tudják fogadni a sors adta fájdalmat is. Amikor valaki mindenáron igyekszik elkerülni a sorsát, akkor a fájdalom egy másik utat talál, egy nagyon alattomos utat. Akkor a narkotikumok különbözö fajtái adnak menedéket. A mi kultúránkban nagy harc folyík a lelkiismeretünkért. Ebben a drámai korban feladjuk a harcot, vagy felébred a lelkiismeret? A fájdalom a természet minden szintjét áthatja. Szent Pál azt mondja: „A természet is megváltásért könyörög.” Nem különösebben okoz ez nekünk fájdalmat. De ha a „megvá1tás” nem történik meg, akkor meg fogjuk látni, hogy katasztrófa sújtja az emberiséget. Éppen az fog történni, mint ami azokkal történik, akik nem tudnak vígyázni magukra: elpusztulnak, mert rosszul bánnak a testükkel. Ez fog történni a makrokozmosszal, ha az ember nem törődik vele nagyobb lelkiismeretességgel.