Miért ápoljuk a Waldorf-iskolában a színekkel való bánást a körvonalakkal való rajzolással szemben?
A gyermek az első – 7 éves – életszakasza végén teljes várakozással áll az iskola kapui előtt. Gyermeki ege nem ragyog már az eddigi fénnyel. Csillagai kialvással fenyegetnek. A gyermek kérdéseivel és belső gyermeki biztonsága elhalásával annak a keze után kutat, aki feltárja neki a világot: a tanár és a nevelő után. Ha a rajzolás és festés területén átengedjük a gyermeket annak, amit még magával hozott, és amit az elhalás veszélye fenyeget, akkor azt az új tartalmat és vezetést nem adjuk meg neki, amit igényel. A vonal határoló kontúrrá lett, valamivé, ami a természetben, a szem látási folyamatában nincs, amit csak az ember szokott fekete körvonalként a világ jelenségeibe gondolni. Igen, azt mondhatjuk: a vonal absztrakcióvá vált, a látás szempontjából valótlanság lett. Mit látok a természetben? Színes felületeket, melyek egymásnak ütköznek, a hullámzó zöld a világos kéknek, és ott, ahol ez a kettő találkozik a lombkorona körvonalai rajzolódnak ki az ég kékjében. Elsődleges a szín, belőle keletkezik először egy bizonyos tekintetben élő folyamatként valami, ami a körvonalat megadja. És azért, mert az utóbbi a képzet, leginkább a fejorganizációból származik, ezért kezdjük a munkát azzal, hogy A GYEREKET A SZÍNEK LÉLEKKEL ÁTITATOTT VILÁGÁBA VEZETJÜK.
VARGA ÁGNES:
RAJZTANÍTÁS – MŰVÉSZETI NEVELÉS