Bagdy Emőke.: Az euritmia alapjai. On: Bíró S.–Juhász S. (szerk.): Nonverbális pszichoterápiák. Magyar Pszichiátriai Társaság, Bp., 1991;
Mozgás, gesztus, improvizáció – művészet, játék, rítus.
Részlet:
Az euritmia alapjai
„Mert ez a tudás nem olyasvalami, amit szavakba lehet önteni, mint más tudományokat, hanem Mester és tanítvány közti szoros kapcsolat, s a tárgy együttes nyomon követése után, mint a fény ragyog fel, amikor a tüzet felszítják. Hirtelen kel életre, s azon nyomban táplálni kezdi önmagát.”
Platon: Hetedik episztola
Egy módszerről szólni önmagában, úgy, mint gyakorlatok gyűjteményéről – élettelen, technicista, megcsonkított ismertetés volna, számomra lehetetlen az ilyen vállalkozás. A módszer fundamentuma az az elmélet, amelyből származik, amelynek gondolatanyagából építkezik.
Az euritmia módszerének elméleti alapját azonban olyan hatalmas bölcseleti-embertani, azaz antropozófiai teória alkotja, amely messze túllép a szűkreszabott lélektani elméletképzés határain. A filozófiai, ontológiai és ismeretelméleti bölcselet optikája a lehető legszélesebb, így antropológiája szükségképpen magába foglalja létünk alapkérdéseinek megválaszolását is. Nem magánvalóan és nem pusztán lélektani szempontból veti fel a kérdést: Ki az ember? Mi az ember?, hanem elsősorban arra válaszol: mivégre élünk? Hol vannak létünk gyökerei? Honnan ered és hova tart az emberi lét? E válaszba ágyazódik azután az ember mivoltáról, lényegéről szóló tanítás. Így tehát ezúttal arra kell vállalkoznom, hogy bárminő kényszerű leegyszerűsítéssel is először az antropozófia elméletéről szóljak, azután ennek szellemi kereteibe foglaljam a módszert, az euritmiát.
Szellemi utunkhoz Theodor Roszak filozófus gondolataiból merítek indíttatást, kultúránk tudományos érzékenységének megkülönböztető vonása a „szigorú objektivitás”. A mi tudományunk abban a realitáselvben gyökerezik, mely a mennyiségeket objektív ismeretnek, a minőségeket pedig szubjektív választás, ízlés kérdésének tekinti. Az utóbbi három évszázad tudományfejlődésének arculatában Galilei kvantitatív szigora, és Descartes dualizmusa nyert csatát. Száműztük a természetből mindazt, ami nem ábrázolható matematikailag. Érték, minőség, lélek, szellem, animista érintkezés, mindezek kíméletlenül kiszoríttattak a tudományos gondolkodásból, s nem maradt más, mint a holt, idegen világgépezet. A newtoni világ személytelensége uralja a tudományos természetfelfogást, legszélesebb értelemben vett „felfokozó ismeret”, szemben a szikkadt, személytelen tudományok által képviselt, reduktív ismeretekkel. A gnózis a fáklya, a bevilágító ismeret. Elvesztettük a megismerés ősi, hagyományos stílusát, a gnózist, amelyben a dolgok természete éppúgy volt tények, mint jelenségek és jelenések forrása. A gnózis, amelyet ma az információk sok kis gyertyája helyettesít. A mi tudományunk elzárkózik a gnózistól, attól a megismeréstől, amely megengedi az élménynek, hogy kitárulkozzék, a jelenség jelenéssé váljék, a rácsodálkozás és rádöbbenés rendkívüli pillanatává, amelyben az ember az intuíció útján látnokká válhat. A gnózis az átszellemített intelligencia, a bölcs tudomány, mely magába foglalja az anima mundit, a szeretet tárgyával spiritualizált bölcsességet.
Valamennyiünkben él a gnózis iránti vágy. Többet várunk a tudománytól, mint tényeket, elméleteket, ismerni akarjuk létünk értelmét, s ezen értelemtől várjuk, hogy nemesítse meg az életünket, s ennek tartós nyoma maradjon a világegyetemben. A gnózis biztosítja, mennyire érti meg saját magát egy kultúra, mennyire leli fel saját helyét az ember a világban.
Az antropozófia embertani bölcseleti rendszere szinte válasz e szükségletünkre, s egyszersmind bölcs és mély felismerése annak, hogy századunk egyetemes betegsége a gnózis elfojtása, a spiritualizált ismeretek tagadása. Rudolf Steiner, az antropozófia megalkotója abban a korszakban – századunk elején – dolgozta ki és kínálta fel bölcseleti rendszerét, amelyben a lélektan egyfelől a behaviorista „programozó gépember” modellel, másfelől a pszihoanalízis ösztönvezérelt emberének arculatával szembesítve fogalmazta meg: ki és mi az ember. A viselkedéstan emberét, az ember-gépet lehet tanulmányozni, de nem lehet szeretni. …………….
A szellem-én magasrendű gondolkodása nélkül nem volna intuíció, amely a szellemiségnek a hordozója. Az ember éppúgy születik a fizikai világ anyagaiból, mint az igaz és a jó örök törvényei által a szellemből. A szellemi világban az ember éppúgy egyedi lény, mint a fizikaiban. A fizikai testet a fizikai életerő, a szellemi embert pedig a szellemi életerő építi fel. Ahogy van „élettestünk”, úgy „életszellemünk” is (ezekre az étertest és éterszellem kifejezést is használhatjuk). A szellemi táplálék felvétele növeli a szellemembert, a szellemi ént. Míg a testi fejlődés lehetőségei behatároltak, addig a szellemi korlátlanul növekedhet és a szellem-ember szárnyat adhat a léleknek, hogy a szellemi világba emelkedjék.
Ily módon az embert a maga teljességében csak akkor érthetjük meg, ha úgy fogjuk fel, mint a lényét alkotó tagok összességét. Az ember fizikai teste a fizikai világ anyagaiból épül fel oly módon, hogy felépítése a gondolkodó énhez igazodik. Mivel életerő hatja át, élet-testté (azaz étertestté) lesz. Mint étertest, érzékeivel fordul a világ felé, ezáltal lélektestté változik át. Az étertestet áthatja az érzőlélek és egységet alkot vele. Az érzőlélek nemcsak a külvilág benyomásait fogadja be, mint érzeteket, hanem önálló életet is él. Életét termékennyé teszi egyfelől az érzet, másfelől a gondolkodás. A gondolkodás által értelmi lélek válik belőle.
Ahogy feltárul az érzetek számára lefelé, úgy megnyílik az intuíciók felé is felfelé: ezzel tudati lélekké válik. Erre azért képes, mert a szellemi világ éppúgy kialakítja benne az intuícióhoz szükséges „szervet”, mint ahogy a fizikai test a maga fizikai szerveit. Ahogy az érzékek az érzőtesten át érzeteket juttatnak az érzőlélekhez, ugyanúgy juttat a szellem – az intuíció képessége révén – intuíciókat a ’szellem-lélekhez”.
A szellem a tudati lélekkel olyan egységben találkozik, mint a fizikai test a lélektestben az érzőlélekkel. Tudati lélek és szellem-én egységet alkot, ebben az egységben él a szellem-ember, mint „életszellem”.
Ezzel eljutottunk a steineri antropozófia alapjainak olyan –egyelőre fogalmi- áttekintéséhez, amely viszont már elégséges alapot ad ahhoz, hogy az e szellemi keretekben fogant, a steineri emberképre épülő módszert, az euritmiát megismerhessük.
Csak a steineri szemlélet és nyelvezet birtokában válik átláthatóvá és beszédessé az a módszer, amely a látható beszéd nevét viseli.
Mi is hát az euritmia? Mire szolgál a látható beszéd? Szó szerinti jelentésében a helyes ritmus (eu – jó, helyes) a test-lélek-szellem mivoltában egységes ember belső-és külvilághoz való viszonyában is jellemző harmóniája. Ahogyan a beszéd, az ember megkülönböztető sajátja, a világgal való kapcsolat szállító és kifejező eszköze, aképpen az euritmia is beszéd: ez a beszéd azonban olyan ősi nyelven és kifejezési formákkal történik, amelyek a személyes fejlődésben előtte és alatta vannak a szóbeli közlésnek: az emberiség léttörténetében pedig egykor döntő kapcsolatfejlesztő, üzenetközlő szerepet játszottak.
A gyermek a beszéd előtti korban, de már a lét első pillanatában is hangadással és mozgással viszonyul környezetéhez: jelet ad létéről. A beszédtanulás során a végtagoknak, törzsnek, gesztusoknak, mimikának, hangképző szerveknek, sőt az együttműködő zsigereknek a feszültsége és mozgásai segítik világra jönni az artikulált hangokat. A mozgásnak a beszédhez tapadása akkor is megmarad, amikor a taglejtésnél már fontosabb közlőeszköz a szó, csakhogy ekkor az öntudatlan mozdulatok kísérővé válnak, háttérbe szorulnak. A mozgástömeg és taglejtésmennyiség visszaszorul, és részint átalakul a beszédszervek finomabb mozgásaivá, részint a maradék gesztus-sor a szavak valódi jelentésének kifejezését szolgálja. Amit ma a pszichológiában metakommunikációnak nevezünk és ismerjük az üzenethitelesítésben játszott szerepét, azt Rudolf Steiner márt 1912-ben, a kommunikációelméletek születése előtt 40 évvel felismerte és az antropozófia rendszerében módszerré fejlesztette. A gesztus és hang a szóba ágyazódik és azzal összefogódzik a beszéd kezdeteinél, sőt egymást helyettesítő viszonyba lép az mozgás és a szó. Ezt láthatjuk minden estben később is az emberi beszédközlés során olyankor, amikor a fontos jelentések kifejezésére nincs szavunk, mert hiányzik, vagy kevésnek bizonyul a szándékolt üzenet kifejezésére. Ilyenkor a szó helyére a mozgás és tagolatlan hang lép be, a közlés a mozgás vitális őserejével jelenik meg. A metamorfózis útja, mint Steiner rámutatott, a mozgásban, hangzásban és ritmusban szunnyadó formaképző tendencia az emberi nyelvek közös gyökere, ebből nyer sajátos alakot minden nyelv, épp úgy, ahogy egy növény magjában benne rejlik a teljes növényi mivolt. Ahogyan a kifejlett növényben is benne rejlik a mag, úgy van a beszédfolyamatokban is benne az őseredeti formaképző elv, amelyre visszavezető utat találunk a mozgásban, a térbeli mozgásformákban. Ez az alapja annak a mozgásművészetnek, amelyet euritmiának nevezünk.
Az euritmia az embert saját mozgástartományába vezeti vissza, őseredeti mozgáserőihez: a mozdulatoknak, a hangzásnak és ritmusnak a forrásához. A korai görög kultúrában a szó és az ének még egységben volt a choreidában. Platon szerint a choreia a tánc és az ének egysége volt. A kísérő gesztusok az utolsó maradványai annak a hatalmas összefüggéstárnak, amelyben a mozgás és hangzás, az ének állt, egyben visszautaló jelek a közös eredetre.
A mozgás hangzás, ritmus, hangszín, tempó, tartam, legfőképpen azonban a hang saját ereje és kifejezése előtérbe kerül az eurimiában, miközben az intellektuális szótartalom helyett a beszéd életelemei erősödnek fel. Ahogyan a költészetben a szó hangzásalakja és jelentésszínei más regiszteren érik el az embert, úgy az euritmiában is más dimenziók nyílnak meg: a szó, a hang, a hangzás olyan kifejező tevékenységgé alakul ál, melyben a beszédfolyamat mélyebb törvényszerűségeit érjük el. Az euritmia a beszéd szavait látható mozgássá fordítja át, a mozgásbeszéd elemeivel dolgozik, miközben egyszersmind képes arra, hogy a mozgásokból költészetet, művészetet alkosson.
Az euritmia alapelemei a hangok. Amikor az ember egy érzelmi-indulati benyomás hatására elemi módon reagál, bármilyen kultúrához tartozik is, azonos módon nyilvánítja meg lelki állapotát. A meglepődés, ámulat reakciója az „Á”. A rácsodálkozást a hang színe, minősége tovább differenciálja. Ha a hatás érintése erős, akkor csodálkozás reakciója az „Ó” hangban jut kifejezésre, míg a félelemteli meglepődésnek a hangja az „Ú”. A tisztán vokális kiáltáshoz a mozgás elemi erővel kapcsolódik, így egyazon belső feszültségből születik a reagáló mozdulat és a kiáltás hangja. Amíg a gesztikulációs spontaneitást a nevelés szabályozása nem korlátozza, addig mindnyájunkból kinyílik a mozdulat és a hang: egy meglepő találkozás, örömteli felismerés szüli a két kar felemelését, széttárását, ez az „Á” gesztusa. A nyitott, kontaktusfelvételre kész belső állapot a szerető átkarolás mozdulatával indít: ez az „Ó” gesztusa. Ha valamit állítok, bizonyítok, vagy szeretnék kinyilvánítani, akkor láthatóan kinyúlik, egyenessé válik a testtartásom, s ha megszólalnék, akkor karomat is a magasba emelem, „szót kérek”. Az önmegnyilvánítás, önmeghatározás gesztusa az „Í”. Amikor az ember megerősíti önmagát és védve önnön egzisztenciája biztonságát, elhatárolja énjét a világtól, akkor létrejön az „E” tartás, a karok védekezően keresztezi kegymást a mellkas előtt, élő pajzsot alkotva. Ez az „E” hangzó euritmizált mozgásképe.
Ösztönös, reflexes megnyilvánulásainkban tetten érhetők az emberi lelki kifejezési formák alapelemei, a gesztusok és spontán hangkifejezések. Ezek kultúrafüggetlen, humánazonos, ősi lelki közléstartalmakat szállítanak. A magánhangzók a belső folyamatok szállítóeszközei, lelkiállapotunkról adnak hírt. A mássalhangzók képzésében viszont az ember megkísérli belsőleg reprodukálni önmagában mindazt, amilyennek a környezetét, a természetet, tárgyakat, élőlényeket megéli. Bekebelezi és utánmozgásban, utánérzésben, utóképekben továbbrezgeti magában azt, amit átélt, beleágyazza a dolgok lényegét, mozgását, sajátságait önnön mozgásrendszerébe, hangzásvilágába. Így ölt hangalakot és mozgásformát a víz hullámzása, a „V”-ben, a kerék gurulása a ’R’-ben, a villámlás mintázata a „Z”-ben, a szél zúgása az „Sz”-ben és az „S”-ben. A szilárd tárgyak súlya, esése, tömege, nehézségi ereje, statikája jelenik meg a „D”, „B”, „K” „lökőhangokban”.
Mindezek korántsem csak utánérzések, hanem a ránk ható külvilág lényegi sajátosságainak belső leképeződései, a hatás megragadása, sajátosan képzett belső erői útján. Az elemi hangzások, a primér élménynek a konkrét megjelenési és megjelenítési formái később leegyszerűsítve, sűrítve és vázlatolva épülnek be a beszéd szavaiba, új és új kombinációkban hordozva az eredeti hang lényegét, miközben a szó már újabb tapasztalás jele, jelzése lesz. Az egyes, eltérő kultúrákban, azok nyelvi, hangalaki, hangzási sajátosságaiban, a beszéd karakterében igen sok fecsegő elem marad fent: árulkodva arról a múltról, amely az ősi hangzásokat szavakká forrasztotta össze. Szeretnék utalni például a magyar nyelv alapszavainak egyszótagúságára (nyit, szív, kar, kéz, hó, kő, fű, stb.-re), valamint nyelvünknek az „e” hangzókkal való telítődésére, amelynek a steineri feltevések nyomán különös léttörténeti és nyelvészeti összefüggései kínálkoznak (fokozott önvédelmi készenlét).
Az euritmia azonban továbblép a hangzások és mozgások összefüggésrendszerében a hangminőségek és hangzásszerkezet irányába is. Ahogyan a beszéd hangsúlyiban, erejében, nyomatékában, dallamában kifejezésre jut a kérdés, óhaj, tagadás, felszólítás, valamint a közlő személy hangulata és lelkiállapota, úgy jeleníti meg az euritmia is mindezt a maga térbeli mozgás-és ritmusnyelvével. A mondatot alkotó beszédmozgás leképeződik az elemi hanglüktetésnek és a térbeli magatartásformáknak a mintázatában. Ahogyan az ember lép, sétál, fut, rohan, vagy ahogyan egy csoport mozgásából leolvashatjuk az összetartozást, széthúzást, tagolódást, aképp jeleníti meg az euritmia a ritmusban és a térbeli mozgásmintázatban a beszélő ember hangulati, akarati, képzeleti, viszonyulási állapotait is. Az emberi mozgás képe, a mozdulat kvázi koreográfiája lehet szögletes, vagy lágy., köríves, kerekített, zárt és nyitott, egyenes ívű, stb., de mindezt a hangok, hangzások, ritmuselemek is kifejezik. Bennük és általuk válik a beszéd feszültséghordozóvá, emóciótelivé. Az euritmia látható beszéde úgy jeleníti meg mindezt, hogy a mozgásalakokat szógesztusokkal kapcsolja össze, ezekből azután kibontakozik a mondatmozgás. Benne az emberi viszonylatok, alá – és fölérendelések és kapcsolódási minták is kifejezésre jutnak, akárcsak a mondatok üzeneteiben.
A beszélő a mondatok egyes szavaival képüzeneteket, szemléletes tartalmakat is közölhet, az ezeket kísérő taglejtéses kifejezések pedig a beszélő aktivitását vagy passzivitását is tükrözhetik. Amikor belső, gondolati lehetőségeinkről egy szubsztantív mértéket létrehozunk, ez egyaránt érvényes mértéke a valós, szavas beszédnek és az euritmia látható beszédének is. A közlés szóban is lehet átfogó, sarkított, szögletes, körülzárt, lekerekített, tömör, stb. Ugyanezt, mint konkrét valóságviszonyt, a látható beszéd mozgásokkal is kifejezheti.
A látható beszédben épp úgy absztrahálhatunk, általánosíthatunk, mint a fogalmi gondolkodásban: az átfogás, belefoglalás, körüljárás, a térben való sűrítés, a lehatárolás, körbefogás mozdulataival (akár egyedileg, akár csoportban) életre kelthetjük mindezt mozgásos úton is. Ennek során megélhetjük az átfogó, átöleléssel születő mozdulatbeszédben pl.: azt is, hogy a szeretet ölelő mozdulata – ennek érzése – tudati létezése nélkül aligha lehet valódi lényegmegragadás: ami átfogó és lényegi ismeret, azt a szeretet mozgásai hatják át. Íme így fonódik össze a mozdulatbeszédben a felismerés és átszellemítés: mindaz, amit a gnózis hordoz magában.
Az euritmiára, ennek alapjaira vonatkozó steineri gondolatok követésében engedtessék meg e tanításoknak a lélektan tudománya szemszögéből való elemzése is. Nem lehet meglepő, ha az euritmia steineri koncepcióit Piaget elméletével rokonítom: a gyermeki megismerés és gondolkodás fejlődésének piageti szakaszolásában, a preverbális szenzomotoros sémáktól a szemléletes, szimbolikus gondolkodáson át a racionális, fogalmi, műveleti gondolkodási szintig vezető pszichikus fejlődés átmenetében nyomon követhetjük azokat a történéseket, amelyekre – bölcseleti tanában és eurimita – rendszerében – Steiner már 1912-ben rámutatott.
Amit Steiner zseniálisan felismert, azt minden pszichológiai fejlődéselmélet érvényes igazságként mutatta fel saját tudományos rendszerén belül, jóllehet másfajta optikából, más megközelítéssel és más fogalmi jelölőkkel juthatott ugyanarra a konklúzióra, amelyet Steiner – saját fogalomtárának nyelvezetével – oly korán megfogalmazott. A látható beszéd, az euritmia visszavezet a létkezdetek kifejezésmódjához bennünket, újrateremti a mozgásból kiszabaduló hangzást, újraéleszti a hangokban élő emóciókat, csecsemői Á-Ó-Á hangzatoktól a mássalhangzókban testet öltő, interiorizálódott cselekvési és viszonysémákon át a szimbolikus „mintha” világjáték hangzásainak szintjéig, majd onnan építi tovább a reanimált szavakat az átszellemített világgal való megújult kapcsolat kifejezésére.
Az euritmia gazdagsága lenyűgöző. Első formáját 1912-ben dolgozta ki Steiner Lorry Smits tanítványának, aki a színpadi beszéd-és mozgáslehetőségek fejlesztését tanulmányozta. A dikciót, recitációt kísérő mozgások változataiból, a mozgásminták kereséséből indult és építkezett a módszer, amelynek alapmodellje az ősforma, a művészeti euritmia maradt. Ebben a színpadi művek előadásának új módjaként jelent meg a mozgással láthatóvá tett beszéd, a megtartott szóbeli kifejezési formák azonban az érzelmi nyelv lüktetését, ritmusát, melódiáit vették át. A racionális jelentés kiemelése helyett az ún. emelt dikció vezeti az euritmikus beszédet, amelyben az időmértékes kifejezésmód dominál (az érzelmi jelentés kerül előtérbe).
Valamennyi euritmia-változat ebből az alapból született. A tón-euritmia, mint „látható zene” 1924-ben, kevéssel ezután pedig – hangzás-euritmia, („Laut- euythmie”), amely már a szavakat is elemeire, hangzóira bontotta. Néhány mondattal ki kell még térnem a „látható zenére” is. A zenei hangokra spontán születő mozgástól –tánctól – vagy koreografált mozgásmintáktól ugyanis lényegi módon különbözik. Az érzelmileg érintő zene ugyanis szigorú belső törvényszerűségeken alapuló, mintegy matematikailag, metrikusan kifejezhető szabályokra épül, szerkezete alkotja a lényegét. Steiner rámutatott arra, hogy az emberi test a zenei tartalmak eszközrendszerét képviselve, mint egy hangszer, alkalmas a zenei törvények, tehát a szerkezeti, lényegi vonásoknak a kifejezésére. Egy-egy hangszer, pl.: fuvola, hárfa meghatározott mértékviszonyain alapul a zenei tónus, amelyek az euritmista a végtagmozgások, hajlítási mértékében, fokozataiban és hajlásszögeiben láthatóvá tud tenni. A zene időiségét, a tempót, taktust, ritmust pedig a mozgás térbeli irányai és dimenziói teszik kifejezhetővé.
A melódiát, a dallamiságot, a fel-és leszálló mozdulatok jelenítik meg. Ezáltal a látható zenében már nem csupán az emocionális, muzikalitásból fakadó impulzusok vezérlik a táncot, hanem a zene szerkezetével, lényegével analóg mozgásstruktúrák. A zenei hangzatok, a dúr és moll, a polifónia és a harmónia pedig gesztikus alakformálásnak és térbeli mozgásalakzatoknak a kifejezésével jeleníti meg a felhangolt örömérzésnek és egyéb, „zenei emócióhatásoknak” a lényegét. A szimfonikus zene polifóniáját az egyes hangszereket képviselő személyek „euritmikus zenekara” jeleníti meg, így alakíthatók ki a szimfónikus művek látható kifejezései. Az évenkénti IDRIART fesztiválok nemzetközi koncertrendezvényei a látható zene rendkívüli élményével találkozhatunk.
Az euritmia további két fontos ága a pedagógiai és a gyógyászati euritmia. A nevelésben felhasználható rendszert a Waldorf-pedagógia képviseli, amelynek életkor-specifikus euritmiai feladatait eredetileg Steiner dolgozta ki. A metódus azóta sokat gazdagodott, de lényegét megőrizte: az emberi fejlődést úgy szemléli mint a test-lélek és szellem egységbe foglalt, de árnyalatos, minden létszinten kiművelést igényelő, komplex feladatát. Ennek során – 12 éves iskolarendszer keretében – a gyermeki fejlődés fokaihoz megismerési, gondolkodási és kifejezési lehetőségeihez illeszkedik az euritmikus nevelés, azzal a reménységgel és szándékkal, hogy a kultúra racionális egyoldalúságának, mondhatni balféltekés, értelemvezérelt, érzelemtelenítő ártalmaitól megvédje az embert és beleélő, szeretni tudó, átszellemített megismerésre, spiritualizált intelligenciára nevelje, szellemi emberré, a szeretetben fogant bölcsesség hordozójává érlelje.
Végül az euritmia terápiás változatáról kell említést tenni. A gyógyeuritmia az antropozófiai emberkoncepción alapul. Az ember létösszetevőinek harmóniamegbomlását tekinti a testi-lelki zavarok és betegségek okának. Az egyes szerveződési szintek, a fizikai-lelki és szellemi szféra, valamint alaprendszerei közti kapcsolatzavar és diszfunkció a betegségben kifejezésre jut, így diagnosztizálhatók a „zavarszintek” és speciális, az egyes létösszetevőket mozgósító euritmia gyakorlatokkal helyreállíthatók a harmonikus kapcsolatok. Ezáltal a makrokozmosz egyéni leképeződése, az emberi mikrokozmikus létegyensúly helyreáll. A szellemtudományos orvoslás részét képező euritmia és a pedagógiai alkalmazás között foglal helyet a gyógypedagógiai euritmia, amely mindez idáig talán a legjobb, mindenesetre rendkívül hatékony módszerét adta a beszédzavarok kezelésének, mivel eredendő sajátja, hogy a mozgásokból segít kiszabadítani a hangzásokat. Újraépíti és amplifikálja a hangzásvilágból szerkesztett szavakat, a beszédmondatokat pedig azon az ősi mozgáspályán tanítja működtetni, amelyen a racionális gondolkodás gátjai még nem emelnek torlaszt a testiből lelkivé, lelkiből pedig külvilágivá fordítás csatornáin.
Az euritmia gyakorlatának és bölcseleti hátterének, emberszemléletének megismerése új világot nyit meg az ember előtt. Ha továbblépünk benne, akkor ebben az új világban már meggyújtottuk a tájékozódáshoz szükséges megismerésnek egy-egy kis gyertyáját. De még hosszú útra van szükségünk, hogy elérhessünk a gnózis fáklyafényéhez!