János-nap
A Keresztelő első mozdulatai és szavai: „Neki növekednie kell…” – Krisztusra vonatkoznak az emberben.
A nyári nap-éj egyenlőség után, június 24-én ünnepeljük a János-napot, Keresztelő Szent János születésnapját. Ez a nap a János-időszak kezdete, amit a keresztény közösségekben négy vasárnapon keresztül ünnepelnek. Keresztelő János az emberiség számára a nagy krisztusi út előkészítője mind a mai napig. Az ő erőteljes, lángoló prédikációi mit sem veszítettek aktualitásukból. „Változtassátok meg érzéseiteket”” És „Készítsétek elő az Úr útját!” – ezek visszatérő motívumai a prédikációinak. Azt, hogy hogyan kell az utat lélekben előkészítenünk, az Izajás próféta szavaiból tudhatjuk meg: „A pusztába kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az isten dicsőségét.” (Lukács 3,4-5)
A hegyek és a völgyek itt nem természeti formákat jelentenek, hanem az emberi lélek állapotait. Felismerhetjük őket érzelmi életünk hullámzásaiban, az „égig való ujjongásban” és a „halálos szomorúságban”.
A középút megtartása jánosi feladat. Ide tartozik, hogy a zavaros gondolkodás tisztává, egyértelművé váljék, hogy az elénk tornyosuló akadályokat leküzdhessük, és legyőzhessük önmagunkban a rosszat. János lángoló szavait természetesen nem tudjuk a gyermekekkel megértetni, de van egy beszédes kép, amivel segíthetjük ennek az útnak a belső fejlődését: az a kép a rózsa és a liliom.
János és Karácsony
Az isenheimi oltárképen az utat mutató János karja fölött a következő szavak olvashatók: „Neki növekednie, nekem pedig fogyatkoznom kell” (János 3,30)
A napfény János-naptól kezdve mindig kevesebb a Földön, és pontosan fél év múlva, a téli napfordulókor ünnepeljük a Karácsonyt. Kisgyermekek számára úgy teremthetjük meg ennek a két ünnepnek a kapcsolatát, ha felújítunk egy régi szokást: a réten található virágokból, növényekből gyűjtünk egy csokorra valót, szép szalaggal átkötve felakasztjuk száradni a szobában. Ez lesz Karácsonykor a betlehemi istálló szalmája.r
Népszokások
A régi időkből is sok szertartás és szokás maradt fenn, amelyek Keresztelő Szent János nevéhez fűződnek. Ez volt egyben a nyári napforduló ünnepe is, az vév leghosszabb és legvilágosabb napja. Ez indokolja, hogy e napon a mesterkedések délben ugyanúgy elvégezhetők voltak, mint éjfélkor -. Mindkét időpont egyaránt beavatottnak és mágikus erejűnek számított.
Bizonyára a nyári napforduló ősi ünnepéből erednek azok a szokások, amelyek tágabb értelemben a jövőre vonatkoztatható következtetéseket vonnak le a nap eseményeiből – hiszen június 24-e teljes fordulatot jelent az évben! Ilyenkor főleg az egészségre, az életben kínálkozó lehetőségekre, illetve szerelmi esélyekre voltak kíváncsiak az emberek. Általános nézet szerint Szent János (vagy másképpen Szent Iván) éjjelének álmai valóra váltak.
Számos országban elterjedt a nyári napfordulóval kapcsolatos tűzugrás. A néphit szerint az, aki a János-tüzet átugrotta, az egész évben egészséges és szerencsés maradt.
A biztonság kedvéért különböző növényekkel (például ürömmel vagy vasfűvel) övezték fel magukat. Az emberek általában párban ugrottak, kéz a kézben. Szülő gyermekével, házaspárok vagy szerelmespárok – ha utóbbiak az ugrás során nem eresztették el egymás kezét, akkor kapcsolatuknak várhatóan házasság lesz a folytatása.
Végezetül a növényekből font öveiket az emberek a tűzbe vetették, hogy vele minden bajukat elégessék. Éjfél előtt elkezdődtek a mulatságok, és addig tartottak, amíg a tüzek égtek.
A mulatozók meghívtak minden arra vetődőt asztalukhoz, étellel-itallal kínálták őket, majd átadták a teret a szellemeknek és boszorkányoknak – illetve a tündéreknek és a manóknak, akik e napon különösen tevékennyé váltak.
Magyarországon az egyház középkori liturgiájába is beépítette és megszentelte a Szent Iván-napi tüzet. A tűzrevaló lehetett rőzse vagy gaz is, de májusfákat is elégettek a tűz varázserejének fokozására. A máglyát négyzet alakúra rakták, és sok helyütt a falu összes fiatalját „összeénekelték?”, vagyis kiházasító dalokat énekeltek. A tűz felett ökörfarkkórót, orgonát, ürmöt, bodzát füstöltek – ezt például daganatra tették. Akinek elhalt kisgyermeke volt, gyümölcsöket dobált neki a tűzbe.
A nálunk élő szerbeknél ma is látható az ún. Iván-napi koszorú. Vadon nőtt növényekből készíti a háziasszony vagy az eladósorba került lány. Az esti órákban helyezik el a ház kapujára, az istállókra, kutakra, ólakra – újabban még a temetőbe is visznek. Úgy hiszik: a Szent Iván-napi koszorú megvédi őket a villámcsapástól és a szélvihartól.
Sok helyütt – főleg az iskolákban – ma is hagyománya van a János-napi tűzugrásnak. A tüzet először mindig az osztálytanító ugorja át, utána a gyerekei az osztályából – aki kéri, azzal kézen fogva.